egy percben: a rajzolásról (2)

 bevallom, én sem mindig tudtam rajzolni (no jó, most sem tudok)... nem is szerettem (de már igen). Ugyanúgy nőttem fel, mint millióóegy gyerek. Ceruzák és papírok közt, de senki nem mondta meg nekem, hogy mit is kezdjek velük. Volt egy régi magyar mondókás-verses könyvünk, nagyon szépen illusztrálva, annak a figuráit szerettem rajolgatni. Ismételten és sokadjára ugyanazt a napocskát, virágot...

 Aztán történt egyszer, hogy elegem lett ebből a nem-tudásból... hozta az élet, hogy bekerültem a nagyothallók intézetébe. Első fizetős munkám, nagy álmokkal... már az új metodológiával, ami kimondta, hogy a siketek tanárai ne tudjanak jelnyelven beszélni, értessék meg magukat diák-tanár, kevésbé kézzel-lábbal, többnyire hanggal, kicsit leképezve a mindennapi nehézségeket, amivel a siket szembetalálja magát... nem is vitakozom az elméletnek a hiábavalóságával... lényeg mi lényeg, egyetlen kommunikációs eszközünk nem volt, amivel egymást megérhettük volna... de mondom, első munkám, nagy álmokkal... így nem maradt folytatás nélkül a dolog... már az első napokban meglepve tapasztaltam, hogy ezek a gyerekek nem ismerik a meséket... Gondoltam elviszem az ő világukba is a mesét és mesélek nekük arról, ami szép és való... Volt az osztályban egy nagyothalló kisfiú, aki hallókészülékkel eléggé jól elboldogult... kiállítottam magam mellé, hogy tolmácsolja a többieknek, amit mondok... és el is kezdtem:
- Hófehérke és a hét törpe...
- Hófehérke és a hét körte- viszhangozta Jóska mellettem
- Ó, nem, nem-nem... Hófehérke és a hét törpe...
- Hófehérke és a hét körbe-körbe- hallottam és néztem, ahogy a legény óriási íveket rajzol a levegőbe...

   no, ekkor vettem elöször krétát a kezembe, hogy teletöltsem a táblát törpékkel, vadásszal, boszorkánnyal... és meglepve tapasztaltam, hogy bár nagyok a szándékaim, nem tudom lerajzolni, amit akarok... érthetőnek érthető volt, de tetszetősnek távolról sem...

 És ezt a döbbenetet tapasztalom, ha megkérem a fiatalokat vagy a felnőtteket, hogy rajzoljanak... rajzolják le a világukat pl., hogy tudjuk mi a fontos és mi nem az... Az első "én nem tudok rajzolni" felkiálltás után, ha neki is állnak, csupa kritika a folytatás... Hogy miért?... talán mert nincsenek belső képeink a tárgyakról; mert a kezünk nem húzza rutinosan a vonalakat (mert a rutin gyakorlást igényelne, ami a legtöbb esetben nincs); mert még nem figyeltük meg a tárgyak apró részleteit, hogy tudjuk is, mit is kell rajzolnunk; mert ha gondolkodunk is, sablonokban tesszük azt és a megkülönböztető jegyek felett elsíklunk... mert a kritikai érzékünk jóval túlnőtt a rajzolási készségeink felett és nem is hagyja, hogy élvezzük, azt a keveset, amit a papíron megjelenítünk...

 de mindemellett, vannak emberek akik kifejezetten szeretnek rajzolni... felnőttek, kiknek örömet okoznak a vonalak és gyerekek, akik önfeledten tudnak papír fölé hajolni... sőt, merem állítani a gyerekek többsége szeret firkálni... és itt a nagy kérdés, mi az ami megkülönbözteti őket? miért lesz egy önfeledten rajzoló, a rajzolást, színezést imádó gyerekből egy nyafogó, kritikus felnőtt? és rajzoló élettörténetükben mi különbözteti meg a rajzolni szerető felnőttet a nyafogó felnőttől? mi történt az ő életében, ami nem történt meg a másikéban? huha, megint nagy kérdések, megválaszolásra várók...