2013. január 7., hétfő

idő

 nem tudom, mikor kezdett el rohanni az idő... még kevésbé, hogy mikor kezdtem el én rohanni vele, utánna, mögötte... néha előtte...

 pedig én szeretem nézni az időt... érezni a súlyát minden másodpercnek... csendes megfigyelője lenni a mánusok pörgésének

 
- gyerekként szerettem rádió mellett aludni és érezni, míg én a pihenéssel töltöm az időm, az élet zajlik, események történnek, emberek születnek, asszonyok sütnek, férjek barkácsolnak, gyerekek játszanak... és én csak lélegzem, lassan, kimérten, elpihedten
- később már olvasó gyerekként, József Attila Ódáján merengve, átérezni a  'munkálnak bennem millió gyárak' sürgés- forgását, míg én csendes, a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő fondor magányt próbáltam megfogni, megtartani és soha el nem engedni
- egyetemistaként kiülni a kolozsvári park szőkőkútjának a kávájára, nézni az idő által elrágott, megvásott, megcsonkult kőszobrokat, hallgatni járókelők moraját...
- anyaként leülni a tűimmel, fonalaimmal a gyerekek közé és nézni, érezni, ahogy cseperednek, okosodnak, ügyesednek...

de az idő rohan, kegyetlenül, mindig előre... és hol az én időm? hogy csendben elmerengjek hova is tűnnek a percek...