2011. március 27., vasárnap

Magyar Mese Napja

  Talán ez a történet is kezdődhetne mese módjára: "Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy..." egy márciusi verőfényes nap, mikor megszervezhettük kis iskolánkban a Magyar Mese Napját.  Mikor először olvastam a Magyar Mese Ünnepéről, tudtam, hogy ezt a rendkívüli hagyományőrző kezdeményezést el kell hoznunk a mi gyerekeink számára is, meg kell szervezni és meg kell ünnepelni iskolásainkkal. A nagyszerűnek tartott ötlet hamar gyökeret eresztett iskolánk falai közt, hisz tisztában voltunk vele, hogy ez egy rendkívüli lehetőség arra, hogy kultúránk gyerekeknek szóló kincseit ebben a formában is kihangsúlyozzuk, őrizgessük, ápolgassuk és továbbadjuk; hogy mesemondó nagyjaink igazgyöngyeit összefoglaljuk és egy ünnepi nap keretében tiszteletünket és hálánkat fejezzük ki mindazoknak, akik hisznek a magyar mesékben, illetve a mese varázserejében.

 Úgyhogy gyorsan szervezkedésbe is kezdtem. Előre úgy gondoltam, hogy szűk körben, pár gyerekkel épp csak megemlékezünk, de a kezdeményezés nagyon hamar nagyobb méreteket öltött. És felmerült az igény, hogy az egész iskolára kiterjedjen. Így az I-IV magyar osztályok pénteken a dísztermünkben gyűlekeztek...

 És hogy mivel vártam őket? Előszőr is egy vetélkedővel. Iskolásaink Hamupipőke módjára kellett szétválogatniuk magyar mesekincseink fotóinak kivágott darabkáit, összerakosgatniuk és megnevezniük bábjátékaink, rajzfilmjeink, meseillusztrációink képeit.  Híres mesemondóink, meseíróink fényképei tűntek fel és nevei hangzottak el, nem véletlen... végülis ez volt a cél... hogy kicsit rendszerezzük ismereteinket...


 
 Majd megnéztük "Az elátkozott kastély" magyar népmesét, ezt követően pedig a gyerekek három csoportban háromféle technikával valósíthatták meg és léptethették színre a mese szereplőit, történetét, készíthették el a mese hátterét és ezáltal kicsit betekintést is nyerhettek a bábosok nem is annyira egyszerű és magától értetődő munkájába.

A kis elsősök a mese jellemző tárgyait, képeit készítették el habszivacs lapokra, textil bevonattal.

 
Tanítónéniük segítségével csodálatos képes-meselapok sorakozhattak fel és Eszter bátor mesemondására mindenki büszkén emelhette magasra keze munkáját.



  A másodikosok lepedőre festették a mese hátterét.


 Festék révén elevenedett meg a szegény leány útja a kastélyig, valamint a történet fő eseményeit rejtő kastély belseje. Papírtányérok segítségével készültek a szereplők: a szegény asszony, a szegény leány, a király, a macska, valamint a királyfi.


 A negyedikesek zokniból varrták meg ugyanezeket a szereplőket. Kreatív ötleteiknek köszönhetően jópofa bábok születhettek, a többi gyerek nagy csodálatát vívva ki. Közben kartonból készült kis bábfal, hogy ezen zoknibábok megelevenedhessenek, megszólalhassanak és egymást segíthessék a mese fonalának görgetésében.


Mindhárom előadást végignézve csodállattal bámultam a gyerekek kreativítását, szépérzéküket, alkotó kedvüket, vidám hangulatukat, lázas tevékenységüket. Iskolásaink büszkeséggel nézhették saját munkájuk gyönyörű eredményét és megcsodálhatták iskolástársaik alkotásait is. Nemcsak a bennük rejlő értékeket mozgathatták meg, de egymástól is elleshettek megoldásmódokat, ötleteket.

 A nap záróeseményeként minden osztály elkészíthette a Magyar népmese intrójának motívumaival az osztályuk saját plákatját.


Ahogy néztem hogyan formálódik a madár szájából a piros levélpár a virágokkal és láttam ahogy kézről kézre jár a filctoll, az jutott az eszembe, hogy ennek a mesének itt nem lehet vége. És bár a nap lezárult, mégis úgy érzem, gyerekkezek fognak még Magyar Mese Napon tevékenykedni.

2011. március 26., szombat

kelekótya kiskakas

 hogy hogyan is kezdődött a Kelekótya kiskakas története?... úgy, hogy ő kelt ki utoljára a tojásból... és kerekített egy olyan gyönyörű és fordulatos mesét, rengeteg állattal és nagy találkozásokkal, hogy muszály volt a mesét színre vinni, betanulni és előadni... a gyerekek nagy örömére...
 Szóval, kikelve a tojásból, és hallva a baromfiudvar millióegy állatát beszélni, a kiskakas elhatározza, hogy ő is megkeresi a saját hangját, segítséget kérve az udvar lakóitól...






... de mivel minden állat a saját hangján tudott csak megszólalni, nem igazán voltak kiváltói a kakas kukkorékolásának... nem annyira a Nap, aki felkelve felhőágyából, felszólította a kiskakast, üdvözölje őt kellőképpen... többszöri nekifutásra, az sikerült is...


 higgyjétek el,  nagyon jó érzés belekukkorékolni a gyermeki felszült figyelem és a végső megnyugvás zsivalyába... azt hiszem végigizgulták a mesét és nagyon megnyugodtak, mikor végre megszületett a kakas hangja is... amúgy pedig nagyon édesek voltak... nagyon akartak segíteni a kakasnak... egyszer azt hallottam, hogy egy kislányhang azt állítja, hogy a strucc biztos tudna segíteni neki... máskor meg egy kis kéz nyúlt fel a bábfalhoz, megsimogatva a kiskakast, ne szomorkodjon annyira...

2011. március 18., péntek

jókívánság...




süti apának... mert megérdemli...
főleg, hogy iparkodott, hogy elhozza a zsákjában a meleget...














és apropó az anyának, vagyis nekem:

mi megy a tv-ben?





Elromlott a tévénk és férjecském a szerelőhőz vitte.
 Áron a reggeli meséjét kérte, majd könyörgött, végül sírásra gördült az ajka... Egy hirtelen ötlettől vezérelve feltettem a tévé helyére, mondván, hogy ő a tévé, mutasson nekünk valami szépet...
 Áron nekiállt énekelni (az egyfejűt természetesen), majd táncolni... Amikor megingott alatta a talaj, segítséget kért, mondván:
- Anya, segíts... Áron leesik és fog fájni a torka...





 A kiprovokált "kicsi na!"
 Észrevette a legkisebb örökös, hogy ha nemtetszésünket szeretnénk kifejezni mi nagyok a családban, akkor minden mondatunk így kezdődik: "kicsi na!"... ezért ha úgy érzi nem vesszük eléggé figyelembe az akaratát, mindig ezt szajkózza: "kicsi na!". Sőt, történt, hogy majd lenyelte a jeggyűrűnket (amit egyszer tiszta véletlenül megkaparintott és annyira jókat nevettünk az ujjmerevedésén, amit gyűrűhordás közben produkált, hogy néha megengedtük neki, hogy csodálhassa "drágaságát")... szóval betette a szájába, gondolom közben jól megízlelte (megcsócsálta) és elkezdett levegőért kapkodni... azért apja kiosztott neki pár hátbaveregetést, amit viszont a gyerek nem tűrt szó nélkül... bár, szavam ne felejtsem, legalább túlélte a dolgot... elkezdte a pityergést és ahogy az ölembe szorítottam, vádlóan nézte az apját, közben sűrűn felszólított, illessem az apját a "kicsi, na!" kifejezéssel...

beszéljen a testünk

... hogy ne csak gyanús legyen, ha valaki nem mondja el a teljes igazságot... hogy ne csak ráérezzünk dolgokra... hogy ne csak az érzelmeinkre támaszkodjunk...
... hanem tanuljuk egy kicsit a testbeszéd tudományát... hogy nyakon fogjuk a gyanút... hogy fülöncsípjük a részigazságokat... és tudatosítsuk mindazt, amit érzünk, ahogy az emberekre hatunk, amilyen reakciót belőlük kiváltunk...



  mindezt együtt tanultam a hatodikosokkal... egy csokornyi ismeretlen kamasszal, akivel egy életre összeköt pár játék, egy-egy mozdulat... és jópár érzelem

2011. március 14., hétfő

A szegény ember okos lánya


Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, aki olyan szegény volt mint a templom egere, még annál is szegényebb. Mert az egérnek maradt az úrvacsorai kenyérből vajmi csipegetnivalója, morzsálnivalója hetente legalább egyszer, vasarnáponként, de a szegény embernek bizony betevő falatja alíg akad. Mivelhogy ennek a szegény embernek annyi gyereke volt, mint a rostán a lik, még annál is több és ha kapott is munkájáért valami éhbért, gyerekei azonnal el is tűntették. Hallotta ez az ember, hogy a mesében a szegény ember elment szerencsét próbálni és gazdagon tért haza, így azt gondolta, hogy ő is útra indul és megkeresi ő is a szerencséjét, hátha van neki is olyan. Be is járta széles e földet, de a szerencséjét nem találta, így szégyenszemre haza kellett mennie. De előállt az ő legnagyobbik leánya és azt mondta, hogy ő bizony elmegy világgá és addig haza sem tér, amíg annyi pénzt meg nem keres, hogy a testvérei végre jóllakhassanak, cipőt vehessenek, hogy iskolába tudjanak járni és legyen annyi tűzelőjük, hogy ne kelljen fagyoskodniuk… 

 Igy is lett. Egy reggel nyakába vette a világot és meg sem állt, míg a kerek erdőbe nem ért. Annak is a közepébe, ahol egy ház állt. Abban a házban lakott a boszorkány. De nem akármilyen. Csúnya volt szegény, rendkívül csúnya, de a lelke szép és nyitott. Meghallgatta a leány panaszát és azt mondta, hogy ha elszegődik hozzá három napra szolgának és kiállja a három próbát, gazdagon megjutalmazza és haza is engedi, vigyen eleséget a testvéreinek, cipőt a kicsiknek és tűzelőt az egész családnak.
 Felvirradt az első reggel. A lány ijedve és kicsit félve ébredt, hogy mi is lesz az első nap próbatétele.
-         Legyél fényesebb mint a Nap!- mondta a boszorkány az első próbatételt. Gondolkodóba is esett a leány, hogy így meg úgy, vajon hogyan tudná teljesíteni a feladatot. Ahogy így gondolkodik eszébe jutott  a megoldás. Kiállt a legmagasabb sziklára, arcát a Nap felé fordítototta és azt mondta a boszorkánynak, hogy teljesítette a feladatot,  fényesebb lett mint maga a Nap. 

 -         Dehogy vagy fényesebb!-nevetett a boszorkány. De az okos lány erre azt felete, hogy ő igenis az és bizonyítsa be, hogy nem így van, ha neki nem hiszi… Elővette a boszorkány minden matematika-tudományát, számolt, összeadott és kivont, de bebizonyítani igazát, sehogy sem tudta.
-         Jól van, mondta a lánynak. Elhiszem, hogy fényesebb vagy a Napnál, mert bizonyítani nem tudom az ellenkezőjét. Holnap jön az új próbatétel.



Kevés időre nyugodott meg az okos leány. Tudta, hogy lehet, holnap nem lesz ilyen nagy szerencséje… Másnap reggel a boszorkány élé állt, aki megszólalt:
-         Legyél gyorsabb mint a szél!- mondta a boszorkány… Elszomorodott a leány, ősz vége volt, a szél mintha még jobban erőre kapott volna, mint egyébként. Hogy is tudna ő gyorsabban szaladni, mint a szél. De arra gondolt, hogy próba nélkül nem ismeri el a vereséget. Igy az erdő szélére ment, elszámolt egész háromig és eliramodott. Lélekveszejtve szaladt végig az erdőn. Érezte ő, hogy a szélnek a nyomába sem érhetett, de kifulladva mégis azt mondta a boszorkánynak, hogy bizonyítsa be, hogy ő volt a lassabb, mert bizonyítás nélkül ő biz nem hiszi el, hogy a szél lekerülte őt… 

  Számolásba kezdett a boszorkány. Összeadott-kivont, állt a jobb lábára, majd a balra, de hosszú kínlódás után sem tudta bebizonyítani, hogy a szél volt a gyorsabb…

-         No, jól van szegény ember okos lánya, ezt a próbatételt is jól kiálltad. Holnap jön az utolsó és ha azt is megoldod, akkor ígéretemhez híven, gazdagon megjutalmazlak…
 Felvírradt a harmadik nap. A lánynak nagy izgalmakra. Szegény alíg tudott levegőt venni, annyira dobogott a szíve a torkában. Tudta, hogy ezen a próbatételen fog állni vagy bukni az ő szerencséje. A boszorkány is izgult, nagyon. Részben azért mert megszerette közben az okos lányt, de ugyanakkor nehéz is volt elismerni, hogy valaki túl járhat az ő eszén… Mondta is a harmadik próbatételt:
 -         Legyél sötétebb, mint az éjszaka!
Ahogy besötétedett, a lány elment a közeli tisztáshoz. A Hold világította az utat, amit szerencsés jelnek nézett… Egy szikla meredt a tisztás fölé. Ez alá bújt, el a Hold szeme elől… A boszorkánynak már nem is volt mit mondania… az utolsó próbatételhez már nem is kellett számolnia. A szerencse járt a lánnyal.
 Nagy örömben volt a szegény ember okos lánya. A boszorkány pedig igéretéhez híven gazdagon megjutalmazta. Büszkén tért haza otthonába, vitte a sok aranyat, amin aztán élelmet, ruhát vettek. Tűzelőt a tél hidege ellen. Nagy volt az öröm és még ma is tart, ha a szegény ember sok gyereke nem járt a sok arany végére… 

 Az illusztrációkat Panni készítette...

2011. március 9., szerda

töröm, töröm...

Töröm, töröm a mákot, sütök vele kalácsot...

legkedvesebb...

 nőnapi köszöntő Panni módra:


Amitől az ember mosolyog egy fél napot...

 És a legaranyosabb, Matyitól:


ami az embert mérhetetlen büszkeséggel tölti el...

 Logika

Mondom Panninak, hogy megyek Kolozsvárra továbbképzőre, hiányozni fogok 4 éjszakát, öt napot. Mire Panni:
 - Anya, ha kibírtuk a múltkor apa nélkül egy hetet, akkor nélküled nem fogjuk kibírni a négy napot!

2011. március 8., kedd

ízesen, Kósa módra...

 Már két hete, hogy az orrcsorgás, köhögés nem akar alábbhagyni. Kipróbáltunk minden házi gyógymódot, így a kamillás, sós inhalálás sem maradhatott ki. A gyerekek ízlelgették ezt az új szót, majd mikor apus szólt, hogy mehetek párologtatni, Matyi megjegyzi:
- Anya, mész Kínhalálni???- azt hiszem valamit megsejtett a dolgok lényegéből...

Nőnapi köszöntő, ösmét Kósa módra:
  Reggel költöm Matyást és készítem az iskolába. Ahogy öltözünk, Matyi mesél:
- Anya, istenesen fáj a térkalácsom, megütöttem a tegnap, aztán Panni is megütötte, boldog nőnapot, és most istenesen fáj...

 A napokban rémülten állapítom meg, hogy az egyik kedvenc könyvünkben a gólyáknak szamárfülük nőtt. Mindig is nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a gyerekek értéknek tekintsék a könyveket, ezért értetlenül állok az esemény előtt. A rajzolási módból azonnal rájövök, hogy Panni lehet a "tettes". És kérdőre is vonom...
  Panni védekezik: -De anya, ha egyszer nem rajzoltak neki fület... valakinek meg kellett tennie!

2011. március 7., hétfő

A szegény ember és az ezüst tojást tojó madár


 Amióta megszületett az első fejből-mesénk, azóta szerelmesei lettünk ennek a mesetípusnak. És ha tehetjük gyakoroljuk is, bármilyen fáradtan kerülünk is az ágyba. Mátyás kiváltképp rajongója e szokásunknak... És én is nagyon szeretem, mert megmozgatja minden agysejtemet, és valahogy ritka büszkeség tölt el, az "én mondom" és nekem "sikerült" büszkesége... Nem könnyű előre gondolkozni, hogy már a mese címének a megszületésekor legyen egy vázlat a fejedben, és azonnal állj is neki és élvezhetően mond is, de a fejedben meglegyen a következő gondolat is... szóval, ez a kihívás rendkívüli agyaktivítást kíván... de vele együtt imádom is... jó mikor végre kerek lesz a mese... mint ahogy az is mikor másnap rajzok formájában visszalátom a mesét, vagy egy-egy játékfordulat erejéig hallom, ami azelőtt este kipattant a fejemből...
 A mese címét mindig a gyerekek adják... Mátyás többnyire a "szegény ember és a..." kezdetűt hozza, már jó ideje, minden alkalommal... és imádja, ha a szegény ember szegénységét ecsetelem, mint ahogy a rostán a likakat is...
  No, de itt a mesénk, ahogy a legútobb kipattant a fejünkből és ahogy Mátyás megörökítette papíron:

 A szegény ember és az ezüst tojást tojó madár

  Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegényembernek nemcsak a szegénysége volt nagy, hanem a családja is, ugyanis annyi gyereke volt mint a rostán a lik, még eggyel is több...Tényleg szegények voltak, talán szegényebbek a templom egerénél is, pedig annak is csak egy nap jut kis morzsa  az oltárról. De ez a szegény ember, hiába volt dolgos keze, akármennyi pénzt megkeresett, a belőle vásárolt kenyeret a sok gyereke mind megette. Szomorkodott is ezért eleget, hogy minek verte meg őt az Isten ilyen nagy szegénységgel, dehát nem volt mit tennie, viselte a sorsát, amit a jó Istenünk reá rót. Egyszer gondolt egyet és azt mondja a felességének, hogy bizony ő elmegy szerencsét próbálni, hátha megsegíti őt az Isten és egyszer véget vet ennek a nagy szegénységnek. Megsüti az asszony a hamuba sült pogácsát és útjára engedi urát. Megy is a szegény ember hegyen-völgyön keresztül. Dolgozik is rengeteg portán. Elvállal ő minden munkát, de hosszú hetekig csak annyit keres, amit magára el is költ. Igy mindig tovább áll, hátha máshol jobban fizetnek, hátha máshol nagyobb szerencsével jár. 
  Egyszer a szegény ember elér egy óriási erdő szélére. Gondolkodik, hogy akkor ő ezen most keresztülvágjon vagy talán kikerülje azt. Hát, ahogy ott gondolkodik, észrevesz egy az erdőből éppen kifele tartó kis manót. Köszön neki illendően és kéri is a tanácsát. Mondja el neki a kis manó, érdemes-e ezen a sűrű erdőn átvágnia. Azt feleli a manó, hogy csak annak érdemes, akinek már sok könnye elfolyt- azzal veszi is ismét a botját és minden magyarázat nélkül, továbbáll… Gondolkodik a szegény ember, hogy akkor most hogyan tovább… aztán csak arra jut, hogy aki a szerencséjét nem keresi, az meg sem találja. Igy nekivág a sűrűnek… 

   Ahogy egyre bennebb és bennebb megy, úgy lesz egyre sűrűbb és sűrűbb az erdő. Aztán egyszer csak az erdő közepén egy tisztásra ér. Annak a kellős közepén áll egy fa. A fán meg egy óriási fészek… A szegény embert nem hagyta nyugodni a kíváncsiság, hogy milyen fiókák lehetnek a fészekben, így minden erejét összeszedve, felmászott a fára. Hát, a fészekben 9 ezüsttojás lapult. Meg is örült neki a szegény ember, gondolta, hogy itt véget is ér óriási nagy szegénysége. De ahogy az egyik tojást megérintette, hogy tegye be egy zsákba és vigye haza, az egész erdő csengeni-bongani kezdett… ekkora nagy zúgást, búgást ő még életében nem hallott. És erre a hangra repült  is az ezüsttojást tojó madár a fészkéhez és úgy ütötte-verte, ahogy szárnyas-karmos voltától kitelt. A szegény ember meg nyakába vette a lábát és úgy szaladt, ahogy csak bírt, el a fészektől, ki az erdőből… szolgának szegődött a szomszéd faluba, de nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy itt a közelben van az ő szegénységének-végetvető- szerencséje… ezért még egyszer megpróbálta, belópozott a sűrű erdőbe, odament a fához, felmászott a fészekhez és gyorsan kabátjába rejtett egy tojást. Az erdő ismét zúgni kezdett, ami vissza is hívta az ezüsttojást tojó madárat a fészkéhez. A szegény ember gyorsan mászott is volna le a fáról, de a madár elkapta, ütötte-csapta, ahogy madár voltától kitelt… Egészen addig amíg a szegényember eldobta a tojást, és úgy szaladt, hogy a lelkét majd kilehelte bele.

   Még ötször próbálkozott, de egyszer sem járt sikerrel. A madár mind az öt alkalommal elűzte a fészkétől. Már-már a szegényember feladta a próbálkozást… de utolsó alkalommal, mikor nagy fájdalmak közepedte szaladt ki az erdőből, ismét szembe találta magát a manóval. Elpanaszolta neki nagy bánatát, mire a manó azt tanácsolta neki, hogy ha könnyeivel átitat egy gyapjú takarót és abba csavarja be a tojást, akkor az erdő fái némák maradnak és el tudja hozni a tojást… De a könnyek igaziak kell legyenek, fájdalomból, szomorúságból kell az arcán lefolyniuk és ha akkor itatja le a takaróval, sikerül amit szeretne… Nem volt ez nagy kérés, a szegény embernek amúgy is sok könnye folyt, ha a családjára gondolt, arra, hogy otthon nagy szegénységben élnek, éheznek és fáznak.
 Igy egy év elteltével könnyektől átitatott takaróval vette a sűrű fele útját. Felmászott a fészekbe, letakarta a tojást a takaróval, magához szorította a csomagot és amilyen gyorsan csak tudott lemászott a fáról. Az erdő néma maradt. A szegény ember pedig szerencsésen kijutott az erdőből, egy ezüst tojással gazdagon. A tojást a vásárban jó sok pénzért eladta, és a pénzzel gazdagon tért haza családjához… Volt nagy öröm, jókedv és nem utolsó sorban lakmározás…
 Itt a vége fuss el vége, ha nem hiszed a mesémet, járj utánna.

2011. március 3., csütörtök

A miértekről...

 ha születik egy új blog, jogosan merül fel a kérdés, hogy mi is a létjogosultsága... Tudom, tudom, van már blogom, úgyhogy mindent kiírhatnék magamból ott... mégis miért más ez az új? mert a gyermeki lelkem megnyilvánulásait fogom itt közzé tenni, elsősorban saját magámnak... és mert a gyerekeim munkáit végre örök életűvé tenném...
 régóta szeretném ezt, aztán mindig halogattam, mondván, hogy a fontos dolgokat úgysem felejtem el... és itt vagyok, nem is telt el sok idő és mégis nagyon fontos dolgok is kimennek a fejemből... és ami nagyon fontos, hogy nem is akarnak visszamenni... talán öregszem... 
 Az évek során pár kilónyi papír gyűlt össze kis családom apró népének munkáiból. Rajzok, festmények. Esténként új mesék születnek, mert jó még a sötétben sutymorogni. Jó és élvezhető mesék, amit sokszor a gyerekek továbbfolytatnak, továbbépítik, sokszor lerajzolják... szerettem volna ezeket leírni, az illusztrációikat megőrizni, de lassan kezelhetetlenné vállik a papírtömeg... úgyhogy módszer változtatok... ide írom őket... 
 Egy a miért: hogy ne vesszen el sok a gyerekkorúkból...