2012. augusztus 30., csütörtök

a tízedik jóban-rosszban

-t mesés környezetben ünnepeltük, szászvidék egy szegletét bejárva...

Nagyszeben
 az éjszakában középkori magyar, skót, ír zene szólt, fülünkben a duda és a dob ritmusa visszhangzott...  fáklyák tűze lángolt... középkori mezbe bújt emberek mutatványoztak... gólyalábakon tornyosultak vásári komédiások a forgatag fölé... tűztáncosok forgatták fáklyáikat, fújták a tűzcsóvát a földből feltörő szökőkút közepén... német kézművesek kalapácsa, vésője faragta a követ, vágta a fát, munkátla a vasat... sétáltunk a várfal mellett, kis csendre lelve a kivilágított sikátorokban... szédültünk a Brukenthal-i palota fólyósóin, csodálva az épületben kiállított festmények sokaságát... templomokat néztünk, kívülről belülről... Hazugságok hídján sóhajtottunk örök igazságokat... és érdekes, talán értékes információkat hozott egy idegen a világ működéséről (Redfield elméletét híven tükrözve nem véletlenül, bár még fogalmunk sincs mihez kezdjünk a sok újdonsággal :o)


 erődtemplomokat jártunk körbe, figyelve mit is mesélnek nekünk az épületek... és néha tisztán éreztük, hogy egy csodának vagyunk a részesei... mert a múlt karja érintett minket a jelenben

          Nagyenyed        Szászszebes Szászszeredahely Kereszténysziget
szomorkodtam, mert megkérdeztem egy bácsit, hogy hogy hívják és ő nem válaszolt... aztán azt is, hogy levehetem-e a csigát a lábáról és arra sem mondott semmit... talán nem akart ismerkedni... de az osztrák katonával jól elvitatkoztunk... de így járt... ő kezdte


Gyulafehérvár

2012. augusztus 23., csütörtök

helyzetkép augusztus végéről

van úgy, hogy a háromévesedre ha nem is adnád fel a 90 literes hátizsákot és küldenéd el tanuló éveire Kolozsvárra (legalább), de minimum a kezébe nyomnád a kisvödröt és megmutatnád az irányt a játszótér fele... A zakuszka (háromévesed szótárában: szagoska) kérlelhetetlenül rotyog a fazékban, a rétes lapjai begyúrva, töltelék még csak gondolatban... a levesben még sehol a galuska és természetesen csak most derül ki, hogy a hütőben egy darab tojás sincs... még porszívózni is kéne és a vasalnivaló is türelmetlenül várja, hogy összehajtogatva a szekrénybe kerüljön... az angol könyv lapjai sem forognak órák óta, de ebben a kapkodásban angol szavak zúgnak a fejemben, kis helyet keresve rögzülés gyanánt... szóval, csupa földi dolog... sok semmiség... sok apróság... amik figyelmet alíg igényelnek

de itt vannak a fontos dolgok is: pl. egy gumiját levedlett játékautó, amit nem lehet a szönyegen taszigálni defektesen és ami halogatást nem tűrve, gyors szerelést igényel... vagy egy felfújandó ugrálólabda, ha már autózni később kell... egy megkeresendő puzzle-darab, ami isten tudja miért tűnt el a dobozából, de amit csak Anya varázslatos szeme láthat meg... egy bekapcsolandó ének... egy tésztadarab a munkasztal törlésére vagy a liszt szórása a rétes húzogatása közben...


bevallom, egy idő után a lényegtelen dolgok legyűrték a lényegeseket... és mint ahogy Toldi is bírta egy ideig türelemmel, aztán elvette a malomkövet, olyan súllyal hangzanak az én szavaim is: KÉSŐBB, most HAGYJ BÉKÉN DOLGOZNI! És az én háromévesem bekullog a szobába és csenben játszani kezd... eltelt egy óra, el másfél is... én haladok a saját lényegteleneimmel és néha behallgatok a szobába... nyugtatóan hatnak a nyugodtan suttogott gondolatok... és mikor már azt hiszem, hogy minden elfelejtődött és nekem is lényegesen kevesebb a dolgom, megjelenik a háromévesem:

- Anya, tudod kik a rossz emberek?
- ??!!!
- Azok, akik nem játszanak a gyerekükkel! Akik főznek! Akiknek szagoskát kell csinálniuk! Akik nem engedik a gyerekeket lisztet szórni! és még horgolni is tudnak - tette hozzá, hogyha netalántán nem ismertem volna eddig magamra.

2012. augusztus 8., szerda

nyári beszámoló

jelentem

- láblógatni a tenger vízében igenis jó dolog... lábáztatni pedig különösen

 
- a tenger víze meleg, jó benne nagyokat úszni
- méteres hullámokat ugrani jó móka (egyeseknek :D)


- sirályt fényképezni az alkonyatban nem egyszerű, de nem is lehetetlen



 - várat, sáncot, árkot, gödröt, tornyot, gombocót, bombát, sütit készíteni ildomos homokból... és mi készítünk is, minden nap jó párat... a hullámok szétrombolták, de mi nem bántuk... újnak álltunk


 - volt viszont amit igen, amit megvédeni nehéz volt és nem kevésbé fájdalmas... Áron hullámtörőjét... fáradságos munkával épült, a part összes kőjét és kavicsát egy helyre hordva, cipekedve, húrcolva, húzva, vonva, taszítva... reggel még állt, egész éjszaka állva a tenger támadását... reggel viszont visszavonhatatlanul veszítette nagyságát... elhordták... nehezéknek a napozólepedőkre... brühaha...



- toronyból nézni a világot csodás dolog... Segesvár belvárosát főképp

Segesvár                                                                       

- a cérnautca nem is annyira cérna, de kétségtelenül keskeny


- Panni még mindig fél a magasban, de már a bástyára felmászik... önszántából... igaz, valakinek fognia kell a kezét

Brassó                                                                                



- a hegyekben hűvösebb szelek járnak

Békási szoros és a Gyilkos tó                                              
 - tábortűz ropogását hallgatni imádnivalóan nyugis dolog

Borzont                                                                            

- beleszerelmesedtem a nyári kertekbe
- van egy kedvenc képem az idei nyárról

Prázsmár                                                                   

2012. augusztus 7., kedd

hoppon...

Vasárnapi sétánkon Áron felfigyelt egy morzsákat csipegető verébre.
- Né anya, egy mátyásmadár!
- Ez egy veréb, Áron. Nem mátyásmadár- oktatom.
- Miért, milyen a mátyásmadár?
- Sokkal nagyobb és erősebb... mint Mátyás.
- És az áronmadár?
- Kisfiam, nincs áronmadár- mondom neki szomorúan, arra gondolva, hogy igazán nevezhettek volna el egy Áronról is egy madarat, kapálóznék valahogy ki a kellemetlen helyzetből...

Ma reggel pedig a következő kérdést szegezi nekem:
- Anya, hogy kerül a tej a tőgybe?- meghökkenek, mint mindig, ha valami olyasmit kérdeznek, amire nem vagyok felkészülve... dehát ki van felkészülve egy ilyen kérdésre? a tehén tápcsatornájának és felszívódási folyamatainak ecsetelése közben eszembe jut, hogy ez egy sor egyik kedvenc dalunkból. Ütök is képletesen a fejemre és hívom is Áront...
- Jaj, de jó, hogy eszedbe jutott. Olyan rég hallgattunk Panna dalokat. Gyere, kapcsoljuk be.
- De én Áron dalokat akarok hallgatni- teszi hozzá.
- Kisfiam nincsenek Áron dalok. Gyere hallgassunk Panna dalokat, hisz annyira szeretjük!

- Dehát anya, semmi sincs Áronból? Csak Kósa Áron?

Lehajolok hozzá, mosolyogva és meghatódva. Mondjam el neki, hogy nekem az Áronok közül ő a legfontosabb? És hogy őt minden áron szeretem és bármi áron megvédelmezem? És semmi áron nem hagyom, hogy valaki bántsa? és megértené, hogy annyi áron van Áronból?