2011. április 30., szombat

ki-ránduljunk


Vágytunk már nagyon ki a zöldbe. Kicsit izgulva, hogy a szép idő és a majális közeledte sokakat kicsalogat az erdőre... aztán mégsem... felvettük a legjobb formánkat és szó szerint berohantunk a fák közé, ki-ki a maga tempójában:

aki nehezen éri utol a többieket

mert a gyerekek szó szerint berohantak az erdőbe
hangyasav kísérlet

óvatosan, sose lehet tudni mi is van a dongókkal...
a medvehagyma nemcsak egészséges, de finom is
alma-szünet
pihenés a fa tövében
elég nehéz feladat egy csoportképre összeterelni őket
kapaszkodjuk apa fülébe...

2011. április 29., péntek

nem tudja a bal kéz...

... azt hiszem nem is vagyunk tudatában balkezünk rendkívüli fontosságának, egész addig míg valami baj nem lesz vele... mert akkor nem tudod:

 bekötni a cipőd, megmosni rendesen a kezeid, meggyújtani a gyufát, megkeverni a fazékban a levest, kinyítni a flakont, felhúzni a nadrágod, megtartani a könyvet, míg lapozol, kenyeret szelni, ujjadra tekerni a fonalat, ha horgolni akarsz, megtörölni a hátad, hogy a jobb kezedről ne is beszéljek, bepakkolni a táskába, megfogni két gyerek kezét, levágni a gyerekek körmét, vajjal kenni a kenyeret, habosítani a szappant, hajót hajtogatni, gyorsparancsokat alkalmazni a számítógépen, párnát húzatba húzni, kicsavarni az égőt, levágni víz alatt a vágottvirágok szárát, összetűrni egy lapot, lenyomni a ctrl vagy a shift billentyűket, vízet tölteni egy nagyobb palackból, kihúzni a dugaszból a porszívót, megmosni a hajad, kisimítani az összegyűrt papírt, Áront a karodon vinni, altatni vagy miegymás, tojáshabot verni, begombolni a gombokat, kicserélni a pelust, formát vágni ollóval, kisimítani a lepedőt, leengedni az ágyat, kirázni a frissen mosott ruhákat, vasalni, sepregetni...

gondoltátok volna? mert én nem... tudtam, hogy a bal kezem elég suta, de hogy milyen jó, hogy van, arra csak most eszméltem rá...

2011. április 27., szerda

nincs több óda

 nincs több óda a méhekhez, a méhekről... megharagudtam rájuk... nagyon... és most duzzogok... nagyon...
levadásztak, megdöngtek, megkergettek, telezümmögték a fülem, fejem, békén nem hagytak, követtek, utánnam repültek és nem utolsó sorban össze-vissza csíptek... hát, így kell viselkedni? végülis családon belül vagyunk... vagy nem? állítólag ilyenek ha virágzik az alma... és az alma virágzik, kétségtelen...  és én? hát én nem... mondom, hogy duzzogok... a kézfejem számomra ismeretlen méreteket öltött... értem én, hogy a gyűrűsujjam összetartja a gyűrű, a többit csak az Isten jószándéka... azt is el tudom képzelni már, hogy a gorillának milyen érzés óriási alsókarral díszelegni... de az, hogy ismét magatehetetlen vagyok, no, ez az amit nem tudok elviselni... nem tudom megkötni a cipőm, megfogni a könyvem, pötyögtetni a betűim... semmit... 
az este mikor mutatom férjecskémnek a csípéseket, vigasztalt, hogy ez csupa egészség (imádom mikor ezt mondja... de mindig nagyon gyanús lesz a dolog)... nem vigasztalódtam meg... aztán az éjszaka a fővárosba repült, reggel az volt az első kérdése, hogy vannak a kezeim... mondom, hogy feldagadva, égve, tehetetlenül... kérdi, hogy a vállamig duzzadt... mondom nem, még nem... de ismeretlen végtagokkal leledzek... erre azt mondja, hogy szerencsém van... hát, kérem szépen, mondja meg valaki ezt lehet szerencsének nevezni?... ez az én szerencsém... merthogy feldagadhatott volna egész a vállamig... no, tessék csak örülni, végülis bele is halhattam volna...

     no, de minden viccet és iróniát félretéve, azért én szeretem a méheket, peddig mindig félek tőlük, de aztán bebizonyítják, hogy nincs is mitől (persze a  tegnapi nap a nagy kivétel)... imádom ahogy donganak, zsibognak a kaptárban, szeretem az apró és lassú mozdulatokat, a kimértséget és a csendet... a füst szagát és azt ahogy elkábít... azt hogy le tudom győzni a félelmem... no, de tessék mondani a tegnapi nap után, le fogom valaha?

azért pár fényképet készítettem róluk és az apakirályról... persze, tisztes távolból:


 A gyerekekkel pedig aktív-pihentünk. Ez viszon jól esett...

 

                                          
 Mátyás, mint mindig , lefoglalta magát... hídat épített, saját tervezésűt... és bár többször beszakadt, nem adta fel... rőzsét gyűjtött, fűvet tépett, tapasztott és kínlódott... aztán Áronnal kipróbáltatta és ha már őt megbírta, lehetett egy hídunk is... büszke rá, nagyon...

Isten éltessen!

 kicsi Mátyásom...



 Az nem baj, hogy nőnek és már a nagy fiam 8 éves... az a baj, hogy ilyen hamar telik az idő...

2011. április 24., vasárnap

húsvéti pillanatok

 persze, hogy mi is... sőt... készülünk ezerrel... hogy tiszta lakásban, tiszta lélekkel kezdhessünk új reggeleket...  hogy hogyan teletek a készülődés napjai? ezekből hoztam el pillanatokat...


egy mosoly- egy szünet erejéig

Széllel szemben 

Nagyanyó úgy gondolta, hogy Áron két-és-majdnem-fél-éves korához illően,  tanuljon meg egy locsolóverset, nehogy elhervadjanak rokon és ismerős lányaink. És nekiálltak:  Nagyanyó: - Én kicsike vagyok...
  Áron: Mama, te nagy vagy!!
Bár, ezt többször eljátszodták, végül sikerült a kis ötsorosat megtanulni. És ismételni naponta többször is. És persze a másik nagyanyó sem maradhatott ki a sorból, neki is elmondták párszor, biztos mi biztos, nagy szégyenbe ne maradjunk. Mama az egyik reggel  próbálta rávenni Áront, hogy még egyszer mondják el a versikét.
Nagyanyó: - Gyere Áron, mondjuk el a verset, úgy ahogy majd Róza mamának fogod mondani...  mire Áron: - Neki már elmondtam!


és ennek ki áll ellen?


 Borbély vagy mégsem?

 A nagytakarítás szüneteiben, a virágaimat babrálva, bár meg nem fésültem őket, de a télen nagyon burjánzó hajtásokat szépen összekötöttem, egy karóhoz erősítettem. Apának ahogy este hazatért, rögtön feltűnt, és komolyan ezt mondta:

  - Ej te virág, nagyon kamaszosan vagy borzos, nem kéne téged egy kicsit megnyírni???- no, ez az a perc, amikor szigorúan tilos apát akár egy percre is felügyelet nélkül hagyni...


segítessz vagy nem segítessz?

Nagy baj nem lehet...

  Tortát sütöttünk (Dobosat!!!) Mátyás közelgő szülinapjára. A gyerekek székre állva a tésztából formákat gyúrtak. Panni készített egy Napocskát, de Mátyás, hogy felhívja a figyelmét arra, hogy nem rögzítette a sugarakat jól, felemelte a Napot, ami természetesen darabjaira esett. Panni azonnal sírni kezdett. Áron, aki egy virágpor-tartó mellett serénykedett, igyekezett Pannit vigasztalni:
- Panni, ne sírj, van virágpor!- vagyis nem lehet az élet olyan kegyetlen, ha van virágpor...


koncentrálva, de készülnek a sütik az ünnepre

Reggeli indiszkréció

 Áron ahogy reggel kinyitotta a szemét, e kérdést szögezte (szó szerint szögezte) nekem:
  - Aja, te szeleted a cigányokat vagy nem szeleted a cigányokat?
 Ittam a kávémat, élvezve a reggeli csendet és horgolgattam, kihasználva a korai órát, míg a gyerekek jóízűen aludtak. Hirtelen azt sem tudtam, mit is válaszolhatnék.
  - Nincs nekem semmi bajom a cigányokkal- mondom
  - De szeleted vagy nem szeleted a cigányokat?- nem volt kibúvó, tényleg válaszolni kellett...


Megszokni vagy megszökni

 Inkább gyűjtőgető mint vadászó szenvedélyünknek hódolva, apa a gyerekekkel csalán-szedő körútra indult (én persze tudván, hogy nem fogok nagyon jó példával szolgálni, nem is erőltettem, hogy velük tartsak). Persze a gyerekek szívesen csatlakoztak, mint mindenhez, ami kinnt van és ahova menni kell. Apa az uton okítja a gyerekeket:

- A csalán csak kezdetben csíp, aztán megszokja az ember keze és már  nem is érzi.- elmélet rendben. És akkor jöjjön a gyakorlat. Apa lelkesen szedni kezdi, Panni ahogy az elsőhőz nyúl és a kezén megjelennek a foltok, tűri-tűri könny és szó nélkül, aztán megszólal:

- Apa, én úgy gondolom, hogy az én kezem ezt nem fogja megszokni....

elkészültek
készülnek a berzselt tojások

2011. április 19., kedd

gyerekszáj...

 Vasárnap medvehagyma-vadászatra indultunk a közeli bükkösbe. Ahogy beérünk az erdőbe, Panni sopánkodni kezdett, hogy vigyázzunk hová lépünk, nehogy egy virágot is eltapossunk... ki is oktatná a dolgok lényegéről a bátyját:
  - Matyi, vigyázni kell hová lépünk, hisz tudod, a virágok is élőőő- élőőő- élősködők, bökte ki végül...

 Áron a vasárnapi erdei incidensről (naponta kb. 5-6szor elismételve):
- Anya, megcsíííípett a dongó... lossz dongó... nem engedte, hogy kis világot szedjek mamának... kicsi világot...
- Áron, mondta anya, hogy ne piszkáld a dongókat a botoddal, mert megcsípnek.
- Igen, dongó megcsííípte Álont, itt né- mutat a lábára. (amúgy meg voltunk győződve, hogy csak megijedt és nem csípte meg, de az esti fürdetésnél láttuk, hogy jókora csípés van a lábán)
- Rossz dongó. Anya, mondjad neki, hogy NA-NA!
- Na-na dongó!-  mondom
- Sílt Álon, nagyon. Így ni: brühü-brühü-, közben pedig lekerekedik a szája és tényleg nagyon bánatos képet vág. - Anya mondta, gyele ide Álon. Álon meg állt és sílt!
- Megijedtél Áron?
- Álon nagyon megijedt! A lossz dongótól... Anya, mondjad ne bántsa többet Álont!
Én meg a képzeletbeli dongóval erőteljesen közlöm: - Dongó, ne bánsd a babámat!

2011. április 13., szerda

új lakótárs...

néha megjelennek bizonyos állatok hosszabb-rövidebb ideig a lakásunkban... ez alkalommal egy kígyó szegődött hozzánk... no, nem önszántából, nem kopogtatott, nem köszönt illedelmesen és nem kért bebocsájtást éjszakai szállására, hanem apa hozta nekünk megcsodálni, megsimogatni (brrr, megsimogatni?)... no, meg tanulni ezt-azt róla...


 Aztán másnap elkirándultak a közeli erdőhőz, ott engedték el... nem kis utat tett meg odáig... szegény önerőből erre nem lett volna képes... de így???!!!