2011. április 27., szerda

nincs több óda

 nincs több óda a méhekhez, a méhekről... megharagudtam rájuk... nagyon... és most duzzogok... nagyon...
levadásztak, megdöngtek, megkergettek, telezümmögték a fülem, fejem, békén nem hagytak, követtek, utánnam repültek és nem utolsó sorban össze-vissza csíptek... hát, így kell viselkedni? végülis családon belül vagyunk... vagy nem? állítólag ilyenek ha virágzik az alma... és az alma virágzik, kétségtelen...  és én? hát én nem... mondom, hogy duzzogok... a kézfejem számomra ismeretlen méreteket öltött... értem én, hogy a gyűrűsujjam összetartja a gyűrű, a többit csak az Isten jószándéka... azt is el tudom képzelni már, hogy a gorillának milyen érzés óriási alsókarral díszelegni... de az, hogy ismét magatehetetlen vagyok, no, ez az amit nem tudok elviselni... nem tudom megkötni a cipőm, megfogni a könyvem, pötyögtetni a betűim... semmit... 
az este mikor mutatom férjecskémnek a csípéseket, vigasztalt, hogy ez csupa egészség (imádom mikor ezt mondja... de mindig nagyon gyanús lesz a dolog)... nem vigasztalódtam meg... aztán az éjszaka a fővárosba repült, reggel az volt az első kérdése, hogy vannak a kezeim... mondom, hogy feldagadva, égve, tehetetlenül... kérdi, hogy a vállamig duzzadt... mondom nem, még nem... de ismeretlen végtagokkal leledzek... erre azt mondja, hogy szerencsém van... hát, kérem szépen, mondja meg valaki ezt lehet szerencsének nevezni?... ez az én szerencsém... merthogy feldagadhatott volna egész a vállamig... no, tessék csak örülni, végülis bele is halhattam volna...

     no, de minden viccet és iróniát félretéve, azért én szeretem a méheket, peddig mindig félek tőlük, de aztán bebizonyítják, hogy nincs is mitől (persze a  tegnapi nap a nagy kivétel)... imádom ahogy donganak, zsibognak a kaptárban, szeretem az apró és lassú mozdulatokat, a kimértséget és a csendet... a füst szagát és azt ahogy elkábít... azt hogy le tudom győzni a félelmem... no, de tessék mondani a tegnapi nap után, le fogom valaha?

azért pár fényképet készítettem róluk és az apakirályról... persze, tisztes távolból:


 A gyerekekkel pedig aktív-pihentünk. Ez viszon jól esett...

 

                                          
 Mátyás, mint mindig , lefoglalta magát... hídat épített, saját tervezésűt... és bár többször beszakadt, nem adta fel... rőzsét gyűjtött, fűvet tépett, tapasztott és kínlódott... aztán Áronnal kipróbáltatta és ha már őt megbírta, lehetett egy hídunk is... büszke rá, nagyon...

2 megjegyzés:

  1. Jaj Te szegény!
    Tényleg rosszabbúl is járhattál volna...
    Nekem volt már hozzá "szerencsém" két ízben is sajnos!
    Egyszer Apukámmal száguldottam a sürgősségire, másszor pedig a férjemhez kellett rohammentőt hívni...
    Vigyázzatok nagyon!!!
    Szép napot Nektek!

    VálaszTörlés
  2. Sajnálom ami veled történt. Hasonló élményem már nekem is volt. Mielőbbi gyógyulást kívánok!

    VálaszTörlés