2011. november 14., hétfő

a mese él, mert élni akar...

 állítom, ennek a mondatnak igen nagy az igazságértéke... előveszel egy mesét, csak úgy találomra... Az első könyvet, ami a kezedbe akad... megfog talán a címe vagy egy illusztráció belőle... és ítélet születik: bele kell ebbe a könyvbe nézni, átlapozni, megízlelni... a mese magába csalogat, szerelmesít... csak engedni kell hívó szavának... átadni magát neki, hogy minden porcikádat átjárja, és a mese kijárja az útját tebenned... és olyan észrevétlenül formál, mint a víz a sziklákat... megpendíti ösztöneink évezeredes húrjait... 




  tudjuk a gyereknek mese kell... és mesélünk is nekük... Talán visszaköszöntenek általuk gyerekkorunk édes estéi, mikor anyánk vagy nagyanyánk szemüvegét orrára tette és az est csöndjébe és félhomályába árnyakat vetítettek a falra... hősők születtek, szenvedtek, kűzdöttek, buktak el vagy nyertek...nagyanyám ilyenkor almát tett a kályhára, a füst szagába édes ízek vegyültek... és míg mi néztük ropogó tűzét a fának, nagyanyám régi időkről mesélt... a legszebb álom volt, ha ilyenkor édes álom szállt miközének... nem tudok sok mesét felidézni történetei közül... de azt hiszem ez nem is fontos... egyet viszont tudok biztosan: ezek a mesék kitörölhetetlenül bennem élnek... és ki tudja már, hogy melyik vízcsepp mikor simította sziklámat simára, azt hiszem úgy is az áramlat volt a fontos...



 én is meséltem... Márton napi játszón, a Libapásztorlányt... vele indultam el hosszú vándorutamra: férjhez... becsaptak, álltam szavam... nehézségek jöttek, elszomorodtam, de meg nem törtem... végül mégis boldog lettem... megérdemelten...

Mint mondtam: a mese él, a kérdés viszont, hogy velünk, bennünk, vagy netalántán nélkülünk...

2011. november 7., hétfő

a szüreti játszó...

 Ez egy három héttel ezelőtti bejegyzés kéne legyen... kéne... de csak most születik... panaszkodhatnék időhiányra, de azt hiszem nemcsak ennyi lenne... bár tény, hogy az utóbbi időben inkább éltem az eseményeket, mint írtam róluk... ez egy ilyen időszak... kicsit nethiányos, kicsit önmagamba fordulós, kicsit tanulós, tapasztalós, kicsit családos... de bevallom: eredményes... a dolgok megint rendben, minden a helyén... és eljött a végkövetkeztetések ideje is, csak hogy leszürhető lehessen a sok bölcsesség, amit embertársaim és az élmények halmoztak fel bennem...

 és akkor a szüreti játszó... hagyományokkal, tánccal, dalokkal és a mesesarokkal...Terítéken a "Szegény ember szőlője"- népmese...


a mese fütött kivülről-belülről a hirtelen jött hidegben

A férjecském szerint jajgatni nagyon jól tudok... itt egy néma bizonyíték róla
kérem szemrevételezni a remek templomunkat... imádom...

 És mint mindig most is lerohantak a gyerekek a mese végén... pedig mindig szépen leültetjük őket, jó távol a bábfaltól, hogy mindenki jól láthasson... de mese közben mégis araszolgatnak előre, végül már szinte egymás arcába lihegünk... azt hiszem a mese varázslatos ereje ez... vonzza a gyerekeket...