2011. augusztus 24., szerda

ez már igen...

... van így: annyira kreatív család vagyunk, hogy flittert sütünk az almássütibe... hogy hogy került oda és ki érte a felelős, az örök rejtély marad...

u.i.: attól még finom lett...

2011. augusztus 16., kedd

újabb morzsák az óvodai beszoktatásról

       csak mert valahogy idekívánkozott, az előző bejegyzés utánra...

 ... jól van, ez tény és el kell nekem is ismernem: azért a gyerekek többsége sír az óvodakezdés első napjaiban... de nem kell ennek feltétlenül így lennie és sokat tehetünk annak érdekében, hogy ne így legyen vagy legalábbis minél kevesebb könny árán történjen az átállás... nincs nekem semmi bajom a könnyekkel (megtanultam már: kincsek az arcon) és talán az őket kiváltó lelki háttérrel, bizonytalansággal, szorongással, félelemmel sem... de tény, hogy át kell segíteni ezen az időszakon a gyerekeket és a legtöbbet, ismerjük el, a felkészítéssel tehetünk...

   sokszor kérdik szülők, hogy mit tegyenek a hisztisen síró gyerekkel, hisz az ő szívük is majdnem megszakad... legszívesebben legyintenénk, mondván már semmit, de persze ezt nem tehetem, ha van egy fikarcnyi remény is, hogy hosszútávon a gyerekben nem hagy maradandó nyomot egy rossz óvodai kezdet... merthogy ilyenkor ezt kérdezni, valami olyasmi, mintha beneveznénk a gyereket egy boxmeccsre és mikor megszólal a meccs kezdetét jelző gong, akkor kezdenénk el tanítani, hogy hogyan is kell verekedni... ekkor már biztos, hogy a gyerek vesztesen kerül ki a birkózásból... késő már oktatni... mert bármit is mondanánk, úgysem érne el a füléig semmi jó tanács... ilyenkor a gyerek csak abból építkezhet, ami benne van: félelmeiből, világba vetett bizalmából vagy bizalmatlanságából, önbizalmából vagy ennek hiányából... és képletesen mondva, úgy fog verekedni, ahogy azt az ösztönei diktálják...

   persze legyinteni sem tanácsos... mert minden hosszan tartó és keserves sírás, azt mondja, hogy tennünk kell valamit... lehet most jelenleg nem lesz hatásos és másnap is cirkusszal fog indulni a nap, de csak így lehet kimozdulni a holtpontról...


  • az első morzsa: annak érdekében, hogy a gyerek új környezethez (és szándékosan nem óvodát írtam) való alkalmazkodása zökkenőmentes legyen, nem elég akkor tenni valamit, amikor már a helyzet kiélesedett... biztosítsunk neki önbizalmat, világ jószándékába való hitet születésétől kezdve, bármennyiszer erre alkalmunk adódik... mondjam nevetve, hogy a születésétől kezdve készítsük az óvodára? ó, igen... mondom... tudván, hogy ez egy fontos időszaka az életének és hogy ez olyan élményeket és tapasztalatokat biztosít számára, ami aztán vagy önbizalmat fog adni neki és keresni, vágyni fogja a gyerektársaival való kapcsolatokat, tevékenységeket vagy pedig visszahúzódó, csendes szemlélője lesz annak, ami után vágyik ugyan, de nincsenek képességei, készségei megvalósítani őket... Ez talán túl általánosnak hangzik és túlságosan durva kijelentésnek... de mégis kijelentettem, tudván, hogy a tenger is vízcseppekből áll...

  •   második morzsa: persze sokat segít az óvodai beszoktatásban, ha a gyerek már hozzászokott pár új, otthonától eltérő környezethez, a nagyszülők világához, a játszótéri kis közösségekhez, játszóházi szokásokhoz... más szabályokhoz, eltérő értékekhez, környezethez. Ne elégedjünk meg azzal, hogy a gyerek nem szeret ide vagy oda járni és ezért ne is vigyük el oda, ahova szeretnénk amúgy, hogy járjon. Vannak gyerekek, akik nehezebben látják át a szabályokat, akik több bátorítást igényelnek és anyjuk kezét fogják, ölébe ülnek egész idő alatt... de így is a mi  felelősségünk, hogy segítsünk nekik szokást kialakítani a szokatlanságból. És mindig az első a nehéz, a többi mindig könnyebb és könnyebb lesz... Bizton állítom, hisz ezt a csatát nekem is meg kellett vívnom... saját bőrőmön, szülőként tapasztaltam, milyen ha valaki egy nagy csomag bizalmatlansággal érkezik a világra, fél mindentől ami mozog, ami kiszámíthatatlan... és hogy kell lépésenként megbarátkoztatni mindennel és mindenkivel... ma már egy kezdeményező gyerek, aki szereti és keresi az újat... hu, nehéz munka árán, de megérte...

  •  a harmadik morzsa: az is sokat segít, ha nem hagyunk nagyon sok újdonságot az óvoda első napjára... hogy ezen a napon aludjon el először egyedül, hogy ekkor mossa meg kezét, fogát egyedül (persze úgy hogy nyakig vízes legyen, amiért aztán kedvesen vagy kevésbé kedvesen, de biztos, hogy megszólják), hogy először kelljen felnőtt segítségét kérnie szükségletei kielégítéséhez, hogy először kelljen megszólítania egy gyereket vagy egyezkednie egy vágyott játék felett... az óvoda amúgy is sok újdonságot jelent, tegyünk róla, hogy sok minden már szokás legyen... legalább azokon a dolgokon, amibe mi is bele tudunk (otthonról) szólni... érdekes megfigyelés amúgy, hogy akkor mikor a gyereket leküldjük a nagyszülőkhőz egy hétvégére, felpakkoljuk a párnáját, a takaróját, babáját, megpróbálunk kicsit beköltözni a nagyihoz, hogy a gyerek minél otthonosabban érezze magát, akkor viszont amikor beköltöztetjük egy héten -minden héten- öt napra, 8-10 órára a gyereket az óviba, új pizsamát veszünk, új cerúza dukál, új a papucs, új a..., új a..., új a... és oly kevés ami otthoni és megszokott...

  •   a negyedik morzsa: azt is be kell látnunk,, hogy a gyerekek első nap kiváncsian mennek óviba... nagy nap ez. Anya is izgalommal várja, a gyerek is és az egész kis-nagy családnak egy nagyon fontos nap... a gyerek aránylag könnyen elvállik a szülőtől... bemegy a csoportjába, kiváncsian körbenéz és már el is veszítjük a szemünk elől... a sírás és a vigasztalhatatlan hisztinek ekkor még nyoma sincs... ez csak az elkövetkező napokban kezdődik... amikor úgy érzi, hogy olyan egyedül van ebben az ismeretlen környezetben, mint az ujja... vagy továbbra sincs nyoma, mert bár ismeretlen környezetben van, vannak erőforrásai a jólétének kialakítása érdekében...

  •  az ötödik morzsa: gyakori tanács, hogy ha a gyerek sír, akkor a szülő menjen el, amilyen gyorsan csak tud... mert utánna a gyerek abbahagyja a sírást és dolga után lát... Hát igen, ez rövidtávon tényleg jó megoldás. A sírás a szülőnek szól és addig tart amíg egy csöpnyi remény van, hogy megváltozik a megváltozhatatlan és a gyerek akarata teljesülhet. Minél többet áll a szülő az ajtóban bizonytalanságában és sajnálkozásában, a gyerek annál jobban érzi, hogy van esélye szándékai véghezvitelében. Ahogy maga után becsukja az ajtót és dolga után néz, miért is sírjon tovább a gyerek? már eldölt: nem tudja megváltoztatni a megváltozhatatlant... Jó lenne ezt tudni a szülőnek, ha nehéz neki is a búcsúzkodás... és az is tény, hogy nem az óvoda ajtajában kell megoldani a problémákat... ott csak még kétségbeesettebb lehet a gyerek és még jobban érezheti tehetetlenségét a szülő...
  • a hatodik morzsa: jó tudni, hogy sír vagy nem sír a gyerek, de a gyerekek legnagyobb hányadát megviseli az óvoda (mondom attól függetlenül, hogy jó -e az óvoda, kedvesek-e az óvonénik avagy sem)... a gyerekkori szorongásnak a tünetei legtöbbször az óvodakezdéssel egybeesnek vagy ha eddig fennálltak, akkor most felerősődnek... megjelenik az éjszakai ágybavizelés, a körömrágás, a tikkek, a dadogás, felfokozódik az agresszívitás, vagy netalántán a bambaság, a semmit-tevés... És nincs gyerek, akinek valami tünete ne lenne... De azt is jó tudni, hogy megerősítés nélkül, ezek a tünetek nyomtalanul eltűnnek, eltűnhetnek... És talán azt is, hogy ezek a tünetek nem igényelnek ekkor még kezelést. Ilyenkor a gyereket kezeljük és nem a tünetet :D... hogyan? sok szeretgetéssel, mosollyal, mesével, közös beszélgetésekkel, odafigyeléssel...
      vigyázzatok a gyerekekre, puszi nektek

2011. augusztus 12., péntek

óvodai beszoktatásról és egyebekről

... azt mondtam, hogy erre végképp nincs időm és talán széllel és árral szemben való úszásaim egy másik életet és talán egy másik blogot igényelnének, de aztán mégis úgy gondoltam, hogy lesznek kivételek

... szóval történt, hogy barátokat látogattunk a nyáron... és hogy barátaink ismerősei meghallván, hogy pszichológus van a háznál, egy kis tanácsadásra benéztek hozzánk... no, ezzel nincs is semmi baj, ezt már megszoktam (csak úgy zárójelben jelezném meg, hogy a diplomaoszton egyik kedves tanárom mondta, hogy ezzel a papírral egyben azt a szokást is örököljük, hogy bárki meghallja milyen szakmát űzünk, nem fogja kihagyni egy kis ingyenes tanácsadás lehetőségét... de mondom ezzel semmi baj, talán károsabb lenne megerőszakolni az emberi természetet, mint elfogadni azt...  de az élet produkál érdekes fordulatokat... pl. Matyi születése után az ügyeletes gyerekorvos mellesleg megjegyezte, hogy hallja, pszichológus vagyok és van neki egy... nem is lett volna semmi baj, ha nem szülés után és éjszaka fél kettőkor teszi ezt... no, de ez is már csak megmosolyognivaló)

... szóval, egy gyerekkori dadogásról kellett megállapítanom, hogy mit is kezdjenek vele a továbbiakban... és ahogy boncolgattuk az okokat, felmerült az óvoda kérdése is... az anyuka könnyek közt mondta, hogy talán túl korai volt óvodába adni, talán még várniuk kellett volna, és a gyerek sírt is eleget, dehát mindenki azt mondta, hogy majd csak megszokja... asztaltársaságunk egyik tagja vigasztalóan mondta, azt az általunk is sokat hallott mondatot: dehát az a gyerek sír az óvodába, akinek jó otthon... no, ez volt az a mondat, ami kihozott annyira a békém tűréséből, hogy azt mondtam, ejtek néhány szót róla...

... merthogy ez a mondat: "azért sír a gyerek az óvodában, mert olyan jó neki otthon" két dologra jó: megnyugtatni a síró gyerek anyukájat, hogy ne tegyen semmit, amikor tennie kéne. És lelkiismeretfurdalást kelteni azokban az anyukákban, akiknek a gyerekük nem sír, hogy talán mégsem olyan jó a gyereknek otthon, ha az óvodában meri jól érezni magát...

... nekem már a megfogalmazással is bajom van... mi az, hogy azért sír valaki, mert jó otthon... esetleg sírjon azért, mert nem jó ott ahol van, jelen esetben az óvodában... és örüljön annak, hogy jó otthon... node ez csak formailag...

kicsi a gyerek, nagy a bánat...
 ... de vesézzük ki tartalmilag... miért is sír a gyerek az óvodában? és tényleg megszokja? de mit is?

... Annak, hogy síró gyereket hagyunk az óviba több oka lehet és jó lenne gyerekünk viselkedésének okára rájönnünk nekünk magunk és kinyomoznunk, hogy mit is akar a gyerek sírásával közölni nekünk... de előbb hadd oszlassak el még egy tévhitet: a gyerek nem azért sír, mert rossz az óvodában vagy mert rosszak az óvonénik... persze ez is megtörténhet, de egyenes ok-okozati összefüggés nincs a kettő között... az óvodában egyszerűen csak más, mint otthon... és ehhez a mássághoz hozzá kell szokni...

no, de lássuk, miért sírhat a gyerek:

  • mert idegen neki a hely, fogalma sincs mi hol van, mi miután következik, egy nagy káosz neki a játszószoba, idegen gyerekekkel, felnőttekkel... nem tudja, ha van valami igénye, szükséglete, ki az aki segít neki... nem tudja, hogy mi szabad és mi nem... mihez nyúlhat hozzá, mihez nem... mikor jönnek utánna... idegen hely, idegen szabályokkal...
  • mert nehéz neki alkalmazkodni... mikor már a napirendet és a társait megszokta, még mindig nehéz neki betartani a korlátokat, szabályokat... egyszerűen éretlen még erre a feladatra...
  • mert a szülők túlságosan sokat mondták, "majd az óviba...".  Nem feltétlenül fenyegetésekre gondolok - bár lássuk be ez sem kizárt, és hogy sokan élnek ezzel a "nevelőeszközzel". Hanem pl. "szokjuk meg gyorsan a bilit, az óviba pelust nem szabad hordani!"... és hát a gyerek nem tudja, hogy mikor és honnan csap be a menykő... és mikor fog valóra vállni az a "rossz", amit ő az óvodáról gondolt...
  • mert nem biztos abban, hogy a szülei utánna jönnek... ezt a bizonytalanságot egyszerűen és könnyen szoktuk mi szülők gyerekeinkbe belenevelni... akkor pl. amikor nem köszönünk el tőlük, ha valahova elmegyünk, hanem egyszerűen elszökünk, mert úgy könnyebb és reménykedünk, hogy sírás nélkül megusszuk
  • és az sem kizárt, hogy azért mert az óvi egy rossz hely... ahol az óvonéni kiabál, ahol a gyerekek érvényesíthetik ököljoggal vágyaikat, ahol fenyegetnek és isten-bocsáss verekednek...
 A legtöbb gyereket megviseli az óvoda, és igen, természetes, hogy könnyeket ejt. Mint ahogy az is természetes, hogy megnyugszik és képes figyelni a feladatára (jelen esetben a végeláthatatlan játékra...). Erre képes az a gyerek, aki ismeri az óvodáját, csoportját. Érett az óvodára. Tudja, hogy szülei utánna jönnek és sejti is, hogy mikor (nem jó egész nap várni a szülőket- nekünk sem lenne az, bár feltételezhetően sok mindent jobban viselnénk mint  a gyerekek-  a négy óra sem mond semmit... de talán az, hogy alvás utáni játék alatt, talán jobban megfogható...). Aki tudja, hogy szülei szeretik és hogy mindent megtesznek a mihamarabbi találkozásért... Aki érzi, hogy elfogadják a lázadás jogát :D...

  Szóval, mi szülők sokat segíthetünk, hogy minél zökkenőmentesebb legyen az átállás... mondjuk el a gyereknek mi vár rá, emeljük ki a jó dolgokat (a mesét, a szabad mozgást, a játékot), hívjuk fel a figyelmét, hogy ha valamiben elakad, kitől kérhet segítséget... értessük meg vele az ő szintjén, hogy mikor megyünk utánna... ne fenyegessük az óvodával, ne legyen ez érettségi-feladat számára... hallgassuk meg a panaszait és fogadjuk el, hogy joga van a nemtetszését kinyílvánítani... de elsősorban arra jöjjünk rá, hogy mi az ami nehezebben megy a gyereknek és itt, ebben támogassuk, a lehető legtöbb eszközzel és legváltozatosabb módon...

  és akkor talán nem leszokik a sírásról (vagy mondjam másként: megszokja, hogy hiába sír, nem talál halló fülekre), hanem megszokja az óvoda világát...

2011. augusztus 8., hétfő

a nyár margójára

 ahalyt kamaszkoromban nagyon szerettem egy játékot... mint a játék kitalálója, büszke is voltam találmányomra (bár nem kétlem, hogy sokaknak megfordulhat a fejében hasonló, végülis egy egyszerű mókáról van szó...)... fontos játék volt nekem és elég sok időt töltöttem ennek űzésével... kiválasztottam egy, a lakóhelyemhez közeli várost, vonatra ültem, odautaztam... az állomáson felültem az első, arra jövő buszra és a végmegállóig meg sem álltam... aztán egy szabály vezetett vissza a kiindulópontig (amit azért ajánlatos volt estig beteljesíteni, hisz még csak kamasz voltam): megfordulni csak zsákutcában volt szabad és tilos volt a kérdezősködés... persze semmilyen más közlekedési eszközt nem használtam, gyalog kellett visszaérkezni... sok várost fedeztem fel így és most is vallom, hogy így elég mélyen, alaposan meg lehet ismerni egy-egy települést...

 no, ezen a nyáron, a gyerekekkel végigjártunk néhány olyan helyet, amit ahalyt fedeztem fel... nem is tudom miért, de az idén valahogy fontos volt nekem, hogy megmutassam egy-egy város apró kincseit, értékeit az utódoknak... úgyhogy sok új helyen nem jártunk, viszont annál több régi hely szépségére, varázslatosságára csodálkozhattam ismét rá...

 persze a nyár a tengerrel kezdődött... a tenger egy új arcát mutatta az idén nekünk, a szeleset, a hűvöset, ami ellen csak addig zúgolódtunk, amíg fel nem fedeztük, hogy mennyire csodálatos és ránkszabott így...

a víz, mely Áron szerint hullámLik, de volt villám is, ami Áron szerint villámZik




persze azért fürdésre és homokozásra is volt idő(járás)... és én is hódolhattam homokvárépítési szenvedélyemnek... minden nap... legalább egyszer... no jó, azért gödröt is ástunk, meg sáncot is... Áron, egyik kedvenc telep(edő)helyét...


és utánna Székelyföld, minden mennyiségben:

Sepsiszentgyörgy: vártemplom
sikátorok és céhtörténeti múzeum Kézdivásárhelyen, no persze a babamúzeummal
Haszmann Pál Múzeum, Csernáton
Haszmann Pál Múzeum, Csernáton
óriáspincetető, Maksa
Prázsmár, vártemplom
Csíksomlyó
Hargitafürdő, Balu kaland park
Hétlétra, Nagykő
Négyeskő
Brassó
Székely vágta, Maksa
Csernátfalu
csoportkép Szentivánlaborfalván
 és közben próbáltuk felvenni Szentgyörgy lélegzetvételét... könyvtárba jártunk mesenapra, múzeumba denevérnapra, alkotó óviba a mívesházba (nemezelni, gyöngyfűzni, batikolni, csuhézni, néptáncolni), játszani a Zsibongóba... hódoltunk élvezeteinknek, úsztunk kimerülésig


 játszótereztünk, soha-meg-nem-unásig


 tűzet raktunk, míg megtanultuk a mikéntjét


 de ami a legfontosabb volt, azt ismét Panni fogalmazta meg. Mikor megkérdeztem mi volt jó a nyáron, gondolkodott, aztán azt mondta: "Az anya, hogy együtt voltunk!"...