A világszép kecskebéka...

 Hol volt, hol nem volt, nem a világ túlsó végén, csak a falu túlsó szélén: se nem tenger, se nem tó, csak egy kacsausztató.  Ennek a kacsaúsztatónak a partján állt egy öreg fa, a fa tövében egy nagy, varacskos kő. Ezen a kővön üldögélt egy fiatal kecskebéka és nézegette magát a tó vízében.
 "Istenem, de szép is vagyok!- mondogatta magában. Szép lapos a fejem, két gurgula a szemem, a szám majd hogy körül éri a fejem. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha, szép hangomért irigyel a... irigyel a... irigyel a fülemüle"...
 

 

 És ha már olyan világszép ez a béka, elhatározta, hogy felességet keres gyönyörűszép önmaga mellé, illendően gyönyörűségéhez. Probálkozott a Napnál, merthogy a Nap mielőtt még aludni tért volna, megfürösztötte piros arcát a kacsaúsztató vízében. És mivel nagyon illedelmes égitest az égen, nem utasította el azonnal a békát, hanem feltételhez kötötte tűzmeleg kezére a hitvesi gyűrű húzását. Tanítsa meg kishúgát ugrani...

  " csi-ga-bi-ga va-gyok én, hu...ha, hu-ha... a házamat hordozom hu...ha - hu... ha..., el is mennék messzire, ha a lábam engedne"... kifáradva érkezik a csiga az óriási varacskos kőhőz. Nem csoda, hogy pár perc múlva, néhány próbálkozást követően, duzzogva hagyja el a helyszínt.

 

 De duzzog a béka is, oda az estére beigért nász... Nem sokáig  szomorkodik, mert megjelenik a sötétségben nagy ő-fényessége, a Hold... Ismét szerelem a béka szívében. De ahhoz, hogy a nász bekövetkezzen, meg kell tanítani a halakat énekelni...

" Kishal vagyok a tó fenekén, énekelni megtanulnék... Kecskebéka bevállalta, hogy ezt estig megmutatja."-rappelik a békák, de énekhang többszöri nekifutás után sem jön ki torkukon. Annál inkább bírnak cuppogni... És megint oda egy nász...

 De ekkor... és ekkor... na de most... megjelenik a békalány... zöld selyemszoknyában... és persze elhangzik a kérdés is:

  - Ó, te szépség, gyönyörűség, eljössz hozzám felességül?

  - Hogyne mennék, drága párom, erre várok egész nyáron!

 Ezután már nem sok szó esett köztük. Még az este lagzit ültek, szitakötők hegedültek. Tücsök volt a cimbalmos, szúgyog a klarinétos, dongódarázs a nagybőgős. De a násznép se hiányzott. Libacombot vacsorázott. Habos tortát evett rája, még a hideg is kirázta. Akkor aztán hazamentek, tollas ágyba heveredtek.

  Hát, az új pár hol lakott?

  Ahol este jóllakott. Nem egész a világ végén, csak a falu túlsó szélén - se nem tenger, se nem tó, hanem kacsaúsztató-, hol a fűzfa zöld levele kecskebékával van tele. Az ifjú pár ott lakott, ott varrják a papucsot.

Petrolay Margit: A világszép kecskebéka meséje után szabadon átdolgozva...