tudjuk a gyereknek mese kell... és mesélünk is nekük... Talán visszaköszöntenek általuk gyerekkorunk édes estéi, mikor anyánk vagy nagyanyánk szemüvegét orrára tette és az est csöndjébe és félhomályába árnyakat vetítettek a falra... hősők születtek, szenvedtek, kűzdöttek, buktak el vagy nyertek...nagyanyám ilyenkor almát tett a kályhára, a füst szagába édes ízek vegyültek... és míg mi néztük ropogó tűzét a fának, nagyanyám régi időkről mesélt... a legszebb álom volt, ha ilyenkor édes álom szállt miközének... nem tudok sok mesét felidézni történetei közül... de azt hiszem ez nem is fontos... egyet viszont tudok biztosan: ezek a mesék kitörölhetetlenül bennem élnek... és ki tudja már, hogy melyik vízcsepp mikor simította sziklámat simára, azt hiszem úgy is az áramlat volt a fontos...
én is meséltem... Márton napi játszón, a Libapásztorlányt... vele indultam el hosszú vándorutamra: férjhez... becsaptak, álltam szavam... nehézségek jöttek, elszomorodtam, de meg nem törtem... végül mégis boldog lettem... megérdemelten...
Mint mondtam: a mese él, a kérdés viszont, hogy velünk, bennünk, vagy netalántán nélkülünk...
Jaj de szeretnék egyszer ott lenni, amikor mesélsz! Egyszer majd igen!!! Én nem emlékszem, hogy gyerekkoromban meséltek nekem, de arra igen, hogy már felsős vagy gimis voltam, amikor egész nyáron meséket olvastam! Olyan jó volt!
VálaszTörlésMeséltél,s még hogy !!!!!!!!!!
VálaszTörlésMOst az egyszer magadba, de annál magabiztosabban, egyszerűbben, természetesebben, kezed, lábad szereplő volt, s te magad váltál a mesévé, csak úgy folyt az egész....fantasztikus volt.