pedig én szeretem nézni az időt... érezni a súlyát minden másodpercnek... csendes megfigyelője lenni a mánusok pörgésének
- gyerekként szerettem rádió mellett aludni és érezni, míg én a pihenéssel töltöm az időm, az élet zajlik, események történnek, emberek születnek, asszonyok sütnek, férjek barkácsolnak, gyerekek játszanak... és én csak lélegzem, lassan, kimérten, elpihedten
- később már olvasó gyerekként, József Attila Ódáján merengve, átérezni a 'munkálnak bennem millió gyárak' sürgés- forgását, míg én csendes, a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő fondor magányt próbáltam megfogni, megtartani és soha el nem engedni
- egyetemistaként kiülni a kolozsvári park szőkőkútjának a kávájára, nézni az idő által elrágott, megvásott, megcsonkult kőszobrokat, hallgatni járókelők moraját...
- anyaként leülni a tűimmel, fonalaimmal a gyerekek közé és nézni, érezni, ahogy cseperednek, okosodnak, ügyesednek...
de az idő rohan, kegyetlenül, mindig előre... és hol az én időm? hogy csendben elmerengjek hova is tűnnek a percek...
