Tusza

 mikor már a térképről is majd lementünk, mikor - közlekedési táblák hiányában Matyi ösztöneiben bíztunk és égi jeleket kerestünk egy madár repülési irányában vagy énekében... döcögtünk óriás gödröket kerülgetve és már nem is tudtuk, hogy út-e az út...

 mesés szurdokba érkeztünk, ahol a nap lándzsaként veri sugarait az erdő sűrűjébe, ahol a kis Berettyó, még apró kölyökként csorgatja vízét és kijátszva az emberi értelmet utat keres magának a gát alatt... ahol csapdákat lehet hagyni a rákoknak és halakat lehet vadászni háló nélkül... ahol az élő világ karnyújtásnyira... ahol kőgörgeteget lehet indítani és lándzsákat dobni, annélkül, hogy félnénk élő fejre érkezik... ahol félni lehet és kell is a viperáktól... no, ez az a hely, amit megálmodtunk vasárnap reggel

a kíváncsiság kérem... az NAGY úr

kavicsok zsákszámra, mert a gatya zsebe már nem bírja...

 meg is kaptuk
 

a tízedik jóban-rosszban

-t mesés környezetben ünnepeltük, szászvidék egy szegletét bejárva...

Nagyszeben

 az éjszakában középkori magyar, skót, ír zene szólt, fülünkben a duda és a dob ritmusa visszhangzott...  fáklyák tűze lángolt... középkori mezbe bújt emberek mutatványoztak... gólyalábakon tornyosultak vásári komédiások a forgatag fölé... tűztáncosok forgatták fáklyáikat, fújták a tűzcsóvát a földből feltörő szökőkút közepén... német kézművesek kalapácsa, vésője faragta a követ, vágta a fát, munkátla a vasat... sétáltunk a várfal mellett, kis csendre lelve a kivilágított sikátorokban... szédültünk a Brukenthal-i palota fólyósóin, csodálva az épületben kiállított festmények sokaságát... templomokat néztünk, kívülről belülről... Hazugságok hídján sóhajtottunk örök igazságokat... és érdekes, talán értékes információkat hozott egy idegen a világ működéséről (Redfield elméletét híven tükrözve nem véletlenül, bár még fogalmunk sincs mihez kezdjünk a sok újdonsággal :o)

 erődtemplomokat jártunk körbe, figyelve mit is mesélnek nekünk az épületek... és néha tisztán éreztük, hogy egy csodának vagyunk a részesei... mert a múlt karja érintett minket a jelenben

          Nagyenyed        Szászszebes Szászszeredahely Kereszténysziget

szomorkodtam, mert megkérdeztem egy bácsit, hogy hogy hívják és ő nem válaszolt... aztán azt is, hogy levehetem-e a csigát a lábáról és arra sem mondott semmit... talán nem akart ismerkedni... de az osztrák katonával jól elvitatkoztunk... de így járt... ő kezdte

Gyulafehérvár

helyzetkép augusztus végéről

van úgy, hogy a háromévesedre ha nem is adnád fel a 90 literes hátizsákot és küldenéd el tanuló éveire Kolozsvárra (legalább), de minimum a kezébe nyomnád a kisvödröt és megmutatnád az irányt a játszótér fele... A zakuszka (háromévesed szótárában: szagoska) kérlelhetetlenül rotyog a fazékban, a rétes lapjai begyúrva, töltelék még csak gondolatban... a levesben még sehol a galuska és természetesen csak most derül ki, hogy a hütőben egy darab tojás sincs... még porszívózni is kéne és a vasalnivaló is türelmetlenül várja, hogy összehajtogatva a szekrénybe kerüljön... az angol könyv lapjai sem forognak órák óta, de ebben a kapkodásban angol szavak zúgnak a fejemben, kis helyet keresve rögzülés gyanánt... szóval, csupa földi dolog... sok semmiség... sok apróság... amik figyelmet alíg igényelnek

de itt vannak a fontos dolgok is: pl. egy gumiját levedlett játékautó, amit nem lehet a szönyegen taszigálni defektesen és ami halogatást nem tűrve, gyors szerelést igényel... vagy egy felfújandó ugrálólabda, ha már autózni később kell... egy megkeresendő puzzle-darab, ami isten tudja miért tűnt el a dobozából, de amit csak Anya varázslatos szeme láthat meg... egy bekapcsolandó ének... egy tésztadarab a munkasztal törlésére vagy a liszt szórása a rétes húzogatása közben...

bevallom, egy idő után a lényegtelen dolgok legyűrték a lényegeseket... és mint ahogy Toldi is bírta egy ideig türelemmel, aztán elvette a malomkövet, olyan súllyal hangzanak az én szavaim is: KÉSŐBB, most HAGYJ BÉKÉN DOLGOZNI! És az én háromévesem bekullog a szobába és csenben játszani kezd... eltelt egy óra, el másfél is... én haladok a saját lényegteleneimmel és néha behallgatok a szobába... nyugtatóan hatnak a nyugodtan suttogott gondolatok... és mikor már azt hiszem, hogy minden elfelejtődött és nekem is lényegesen kevesebb a dolgom, megjelenik a háromévesem:

- Anya, tudod kik a rossz emberek?
- ??!!!
- Azok, akik nem játszanak a gyerekükkel! Akik főznek! Akiknek szagoskát kell csinálniuk! Akik nem engedik a gyerekeket lisztet szórni! és még horgolni is tudnak - tette hozzá, hogyha netalántán nem ismertem volna eddig magamra.

nyári beszámoló

jelentem

- láblógatni a tenger vízében igenis jó dolog... lábáztatni pedig különösen

 
- a tenger víze meleg, jó benne nagyokat úszni
- méteres hullámokat ugrani jó móka (egyeseknek :D)

- sirályt fényképezni az alkonyatban nem egyszerű, de nem is lehetetlen

 - várat, sáncot, árkot, gödröt, tornyot, gombocót, bombát, sütit készíteni ildomos homokból... és mi készítünk is, minden nap jó párat... a hullámok szétrombolták, de mi nem bántuk... újnak álltunk

 - volt viszont amit igen, amit megvédeni nehéz volt és nem kevésbé fájdalmas... Áron hullámtörőjét... fáradságos munkával épült, a part összes kőjét és kavicsát egy helyre hordva, cipekedve, húrcolva, húzva, vonva, taszítva... reggel még állt, egész éjszaka állva a tenger támadását... reggel viszont visszavonhatatlanul veszítette nagyságát... elhordták... nehezéknek a napozólepedőkre... brühaha...

- toronyból nézni a világot csodás dolog... Segesvár belvárosát főképp

Segesvár                                                                       

- a cérnautca nem is annyira cérna, de kétségtelenül keskeny

- Panni még mindig fél a magasban, de már a bástyára felmászik... önszántából... igaz, valakinek fognia kell a kezét

Brassó                                                                                

- a hegyekben hűvösebb szelek járnak

Békási szoros és a Gyilkos tó                                              

 - tábortűz ropogását hallgatni imádnivalóan nyugis dolog

Borzont                                                                            

- beleszerelmesedtem a nyári kertekbe
- van egy kedvenc képem az idei nyárról

Prázsmár                                                                   

hoppon...

Vasárnapi sétánkon Áron felfigyelt egy morzsákat csipegető verébre.
- Né anya, egy mátyásmadár!
- Ez egy veréb, Áron. Nem mátyásmadár- oktatom.
- Miért, milyen a mátyásmadár?
- Sokkal nagyobb és erősebb... mint Mátyás.
- És az áronmadár?
- Kisfiam, nincs áronmadár- mondom neki szomorúan, arra gondolva, hogy igazán nevezhettek volna el egy Áronról is egy madarat, kapálóznék valahogy ki a kellemetlen helyzetből...

Ma reggel pedig a következő kérdést szegezi nekem:
- Anya, hogy kerül a tej a tőgybe?- meghökkenek, mint mindig, ha valami olyasmit kérdeznek, amire nem vagyok felkészülve... dehát ki van felkészülve egy ilyen kérdésre? a tehén tápcsatornájának és felszívódási folyamatainak ecsetelése közben eszembe jut, hogy ez egy sor egyik kedvenc dalunkból. Ütök is képletesen a fejemre és hívom is Áront...
- Jaj, de jó, hogy eszedbe jutott. Olyan rég hallgattunk Panna dalokat. Gyere, kapcsoljuk be.
- De én Áron dalokat akarok hallgatni- teszi hozzá.
- Kisfiam nincsenek Áron dalok. Gyere hallgassunk Panna dalokat, hisz annyira szeretjük!

- Dehát anya, semmi sincs Áronból? Csak Kósa Áron?

Lehajolok hozzá, mosolyogva és meghatódva. Mondjam el neki, hogy nekem az Áronok közül ő a legfontosabb? És hogy őt minden áron szeretem és bármi áron megvédelmezem? És semmi áron nem hagyom, hogy valaki bántsa? és megértené, hogy annyi áron van Áronból?

Zsibó, még egyszer

  egy tökéletes nap igéretével érkezik az a reggel, mikor szemünket kinyítva felvetődik a nagy kérdés: ma merre tartunk?... gyorsan számba vesszük a lehetőségeket és a gyerekek elé tárjuk... hadd döntsenek ők, merre visz az útunk... egy a kikötés: egyezzenek meg... ha lehet veszekedés nélkül... és lám, veszekedés nélkül megszületik az úticél... egy már jól ismert, szeretett, gyakran látogatott hely... a Wesselényi kúriából alakult botanikus kert Zsibón... Panni a virágok miatt, Matyinak az állatok húztak a latban... Áronnak pedig mindegy, csak menjünk valahova... és ha lehet minél hamarabb és minél többet üljünk...

 egy kikötése neki is akadt... megmutatja ő, csak kövessük a kicsi ujját... (mit is tettünk volna ha a kicsi ujja épp Párizs, Prága vagy netán Tokió közepén bökött volna a föld középpontja fele, "No, én erre gondoltam!" felkiáltással? nem tudom...)

víz, mindig, mindenhol... nagy öröm...

Elnézem, ahogy az infomáció áramlik lenntről felfele és fenntről lefele... csodás folymat... kérdések sokasága, vagy magyarázatok hosszú sora... Apujuk a gyerekeknek, épp annak, amelyik kérdéz... ami aztán szaladva vándorol a másik kettő fele... és mint egy visszhang hangzik fel még legalább kétszer... "Ez a bambusz!"... szaladó léptek és az első visszhang: "Né, ott a bambusz!". Ismét kis lábak hangja: "Ott a bambusz!" "A bambuuuussssssz????"- hallszik a kissé elnyújtott, utolsó hang. Téma lezárva, de újabb nevek, magyarok és latinok...

 és a legjobb, hogy feltáratlan, átadandó titkok mindig vannak... akadnak...

virágok, tündérek, micsi manók...

blogügy...

    Hosszú csend után megszólalni a legnehezebb... mert megtörni a megülő csendet csak úgy lehet, ha van is valami mondanivalód... mert ha nincs, akkor nem érdemes... hogy mondok-e valamit, valami lényegeset? megmondom öszintén én sem tudom... csak azt érzem, hogy kezd hiányozni a be- és megjegyzések magánya és társasága... túl vagyok sok-sok vívódáson, sok csatát megnyertem, sokat elveszítettem... hogy most itt lehessek... mert a blog csatáját úgy érzem azzal zárom, hogy nem adom fel... folytatom a bejegyzések sorát... de változásokkal, mint mindig...

 soha jobbkor, mint a vakáció kezdetén... szükség volt a nyári napfényre, hogy energiáját kicsit belém süsse... a sok zöld és pirosság ízére, hogy kiürülő tartalékaim kicsit feltöltekezzenek... sok napfelkelte végignézésére... a kávém keser-édes ízére... és a laza szabadságra, azokra a percekre amikor önfeledten csinálhatjuk a semmit, nagy és magas fokon... a tegnap esti biciklizésre, mikoris a fáradság jóleső érzésével az izmaimban elbámultam a köveket messze dobó Matyit és ellenállhatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy ezt a percet örökké tegyem... hogy soha el ne veszhessen...

 az első nagy vívódásom a blogirás szükségességéről zajlott... félretéve minden közhelyet... van-e egyáltalán értelme, hogy időt töltünk azzal, hogy leírjuk a gondolatainkat, feltárjuk az érzelmeinket, véleményünket? ( és melyik blogíró nem vívódik ezzel a kérdéssel?) vajon elvesztett idő-e az, hogy időt szánunk nemcsak valaminek a megélésére, hanem annak szavakká való átformálásába, átszobraszkodásába is?... ó, sokáig azt mondtam, hogy igen... valahol megfosztom magam és a családom új események sorától, ha a múltban élek... addig amíg számitógép elött ülök, ülhetnék velük is, és talán többet nyerek... de tévedtem, bevallom... összegzése szükség van, mint ahogy arra is, hogy a múltat nyomtalanul el ne veszítsük...

és tegyük-e ezt nyilványosan?... azt hiszem ez volt az a pont, ahol a legtöbbet morfondíroztam... szenvedtem... mert miért írnánk közönyösen és felszínesen?... ha leírod,  jöjjön öszintén és mélyről... de ez sérülékennyé is tesz... az hogy egy-egy iromány hogyan vetül le valakiben és milyen gondolatokat szül benne, no ez az amit egy iró soha nem tud meg... de ezt a kockázatot bevállalja... vállaljam be én is? nem tudom... sok minden szól mellette, sok minden ellene... még vívódom rajta...