blogügy...

    Hosszú csend után megszólalni a legnehezebb... mert megtörni a megülő csendet csak úgy lehet, ha van is valami mondanivalód... mert ha nincs, akkor nem érdemes... hogy mondok-e valamit, valami lényegeset? megmondom öszintén én sem tudom... csak azt érzem, hogy kezd hiányozni a be- és megjegyzések magánya és társasága... túl vagyok sok-sok vívódáson, sok csatát megnyertem, sokat elveszítettem... hogy most itt lehessek... mert a blog csatáját úgy érzem azzal zárom, hogy nem adom fel... folytatom a bejegyzések sorát... de változásokkal, mint mindig...

 soha jobbkor, mint a vakáció kezdetén... szükség volt a nyári napfényre, hogy energiáját kicsit belém süsse... a sok zöld és pirosság ízére, hogy kiürülő tartalékaim kicsit feltöltekezzenek... sok napfelkelte végignézésére... a kávém keser-édes ízére... és a laza szabadságra, azokra a percekre amikor önfeledten csinálhatjuk a semmit, nagy és magas fokon... a tegnap esti biciklizésre, mikoris a fáradság jóleső érzésével az izmaimban elbámultam a köveket messze dobó Matyit és ellenállhatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy ezt a percet örökké tegyem... hogy soha el ne veszhessen...

 az első nagy vívódásom a blogirás szükségességéről zajlott... félretéve minden közhelyet... van-e egyáltalán értelme, hogy időt töltünk azzal, hogy leírjuk a gondolatainkat, feltárjuk az érzelmeinket, véleményünket? ( és melyik blogíró nem vívódik ezzel a kérdéssel?) vajon elvesztett idő-e az, hogy időt szánunk nemcsak valaminek a megélésére, hanem annak szavakká való átformálásába, átszobraszkodásába is?... ó, sokáig azt mondtam, hogy igen... valahol megfosztom magam és a családom új események sorától, ha a múltban élek... addig amíg számitógép elött ülök, ülhetnék velük is, és talán többet nyerek... de tévedtem, bevallom... összegzése szükség van, mint ahogy arra is, hogy a múltat nyomtalanul el ne veszítsük...

és tegyük-e ezt nyilványosan?... azt hiszem ez volt az a pont, ahol a legtöbbet morfondíroztam... szenvedtem... mert miért írnánk közönyösen és felszínesen?... ha leírod,  jöjjön öszintén és mélyről... de ez sérülékennyé is tesz... az hogy egy-egy iromány hogyan vetül le valakiben és milyen gondolatokat szül benne, no ez az amit egy iró soha nem tud meg... de ezt a kockázatot bevállalja... vállaljam be én is? nem tudom... sok minden szól mellette, sok minden ellene... még vívódom rajta...

advent

... készülünk az ünnepre... lassan és csendben... suttogva és osonva...

a kedvencem mostanság... Áron, a három éves huncutságával és Panni a 7 éves bájával...

 és készülnek, elkészültek az ünnep elengedhetetlen kiegészítői is... az idén először nincs fenyőágból koszorú... hogy ne kelljen kivágni vagy megcsonkítani fákat, azért hogy nekem négy hétig kedvem teljen bennük... megértem a környezetbarát szemléletet... csak nagyon hiányzik a fenyő illata... az is hogy elmorzsolgassak egy-egy tűlevelet az ujjaim között... azért a gyertyák égnek... csonkig fognak...

a mese él, mert élni akar...

 állítom, ennek a mondatnak igen nagy az igazságértéke... előveszel egy mesét, csak úgy találomra... Az első könyvet, ami a kezedbe akad... megfog talán a címe vagy egy illusztráció belőle... és ítélet születik: bele kell ebbe a könyvbe nézni, átlapozni, megízlelni... a mese magába csalogat, szerelmesít... csak engedni kell hívó szavának... átadni magát neki, hogy minden porcikádat átjárja, és a mese kijárja az útját tebenned... és olyan észrevétlenül formál, mint a víz a sziklákat... megpendíti ösztöneink évezeredes húrjait... 

  tudjuk a gyereknek mese kell... és mesélünk is nekük... Talán visszaköszöntenek általuk gyerekkorunk édes estéi, mikor anyánk vagy nagyanyánk szemüvegét orrára tette és az est csöndjébe és félhomályába árnyakat vetítettek a falra... hősők születtek, szenvedtek, kűzdöttek, buktak el vagy nyertek...nagyanyám ilyenkor almát tett a kályhára, a füst szagába édes ízek vegyültek... és míg mi néztük ropogó tűzét a fának, nagyanyám régi időkről mesélt... a legszebb álom volt, ha ilyenkor édes álom szállt miközének... nem tudok sok mesét felidézni történetei közül... de azt hiszem ez nem is fontos... egyet viszont tudok biztosan: ezek a mesék kitörölhetetlenül bennem élnek... és ki tudja már, hogy melyik vízcsepp mikor simította sziklámat simára, azt hiszem úgy is az áramlat volt a fontos...

 én is meséltem... Márton napi játszón, a Libapásztorlányt... vele indultam el hosszú vándorutamra: férjhez... becsaptak, álltam szavam... nehézségek jöttek, elszomorodtam, de meg nem törtem... végül mégis boldog lettem... megérdemelten...

Mint mondtam: a mese él, a kérdés viszont, hogy velünk, bennünk, vagy netalántán nélkülünk...

a szüreti játszó...

 Ez egy három héttel ezelőtti bejegyzés kéne legyen... kéne... de csak most születik... panaszkodhatnék időhiányra, de azt hiszem nemcsak ennyi lenne... bár tény, hogy az utóbbi időben inkább éltem az eseményeket, mint írtam róluk... ez egy ilyen időszak... kicsit nethiányos, kicsit önmagamba fordulós, kicsit tanulós, tapasztalós, kicsit családos... de bevallom: eredményes... a dolgok megint rendben, minden a helyén... és eljött a végkövetkeztetések ideje is, csak hogy leszürhető lehessen a sok bölcsesség, amit embertársaim és az élmények halmoztak fel bennem...

 és akkor a szüreti játszó... hagyományokkal, tánccal, dalokkal és a mesesarokkal...Terítéken a "Szegény ember szőlője"- népmese...

a mese fütött kivülről-belülről a hirtelen jött hidegben

A férjecském szerint jajgatni nagyon jól tudok... itt egy néma bizonyíték róla

kérem szemrevételezni a remek templomunkat... imádom...

 És mint mindig most is lerohantak a gyerekek a mese végén... pedig mindig szépen leültetjük őket, jó távol a bábfaltól, hogy mindenki jól láthasson... de mese közben mégis araszolgatnak előre, végül már szinte egymás arcába lihegünk... azt hiszem a mese varázslatos ereje ez... vonzza a gyerekeket...

szinte tökéletes...

 Sarmaság az a hely, ahol a legtöbb szombatunkat vagy vasárnapunkat töltjük... ritka az a hét, amikor ne vennénk arra az irányt, ha itthon vagyunk... férjecském gyökerei erednek onnan és bár a nagyszülők már nem élnek, elszakadni nem tudunk a helytől... de tény, sokszor nem is akarunk... 

  kedvencünk természetesen a szőlőhegy... az év ezen szakában kis csodavilág, ahol meg lehet állni szőlőt, almát, szilvát kóstolgatni (nekem aki a krumliföldeken nőttem fel, igazi kincs), mustot inni, csodálni az őszbe boruló természetet...

venyígés pince tövében összegyűlt maroknyi családom

az egész domb pincéből álló kis falu

Áron: "Anya félek, beesek egy gödörbe!"

"Anya, beestem egy gödörbe!"

piszkálni való mindig akad... és piszkáljuk is...

új lakótársat szereztünk... egy bebábozódott hernyót...

                                             almaszüret: leszedjük az egyetlen almánkat                                                             (természetesen az elmaradhatatlan bottal a kezünkben)

megérint az idő: a legfiatalabb Kósa, az üknagyapja által épített pince bejáratánál

 hát, így esett, hogy szinte tökéletes lett a vasárnap...

Mihály napi játszó...

 merthogy itt az új játszóházas "évad"... újabb kihívással... de igaz, mi igaz, minden jó, ami tettre provokál... szóval, a cél az nemes, a kihívás adva, játszóház kicsit átalakulva, népies jellegét jobban kihangsúlyozva: népi játszó lettünk...

  és ha szeptember, akkor Mihály napi játszó... Bár én Mihály helyett Mátyás képébe bújtam... mentségemre legyen mondva ott volt a barika is... a nagy magyar pusztáról a burkus terelte Mátyás udvarába... viszont "Juhászt nem lecserélni, ő lenni igazmondó, vigyázni juhokra, lenni becsületes, megtartani jővőre is!"

                                   Adni vagy nem adni aranyszőrű barika? Nem, nem adom...                                                             Eszembe sincs... semmi, de semmi pénzért

             váratlan fordulat: "számítógépért sem?" "hát azért sem... iiiiiiiitt a nagy pusztán? mit is gondolsz te burkus, wirelessben utazunk?"  persze én sem álltam meg nevetés nélkül...

hát, itt elvesztem... csábos szemei megbabonáztak... puszijai túl finomak voltak, jaj, segítség, elvesztem... és igen, oda a barika is...

"király uram, az aranyszőrű barikát elcseréltem egy feketére"... egy emberben voltam a felelőségre vonó és a bűnét bevalló... csoda, hogy kimelegedtem?

 ..még pár nap van Mihály napjáig...

• kukucskáljuk meg a fecskét, mert "ha Szent Mihálykor még itt van a fecske, karácsonyig vígan legelhet a kecske"... jaj, én nagyon remélem, látunk még fecskét fejünk fölött repkedni...

• lessük meg a szelet, mert "Szent Mihálykor keleti szél, igen komoly telet ígér"

• és hát fogadjuk el azt a népi bölcsességet, hogy "Szent György vetkőztet, Szent Mihály öltöztet"...  azt hiszem, itt az ideje, hogy elrakjuk a szandálokat. 

hírnév, csak úgy hírből...

 történt, hogy cikket írtam a helyi hetilapnak és ilusztrálandó mondanivalóm, képet is küldtem, amin a kislányom is ott mosolygott... történt, hogy Pannusom rajzpályázatra küldött be rajzokat, ami megjelent egy ifjúsági lapban... történt, hogy barangolásaink során sok-sok fotót készítettek rólunk, ami itt-ott vírít, néhány intézmény falán, plakátján, vagy honlapján... és történik, hogy van egy netes felület, ahol megosztom a hétköznapjainkat, gazdagon téve fel fotókat a csemetékről...

  így nem is csodálkoztam, mikor -még a nyár elején- Pannusom azt a kérdés szögezi nekem, hogy : "Anya, én híres vagyok?"... Ebből a kérdésből nehéz kijönni, de azért próbálkoztam, mondván, hogy igen, nekünk mindenképp az, és jöhet róla, tőle bármennyi hír, bárhonnan, mi azt szívesen hallgatjuk... Igenám, de ez nem volt kielégítő, "Nem, nem úgy gondoltam... Híres vagyok másoknak? Pl. ha lemegyünk a tengerre és családi biciklizni akarunk, akkor ideadják nekünk ingyen, csak hogy lefotózzanak?"... huha, mosolyogtam egy rendet... és nem kevés szomorúságomra, azt mondtam, hogy nem, nem fogják ideadni a biciklit, nekünk is fizetnünk kell, mint bárki másnak, de majd én fogok készíteni jó kis képeket... és ne gondolja, hogy a nagyon híres személyiségeknek minden ingyen jár, nekük is meg kell vásárolniuk a kenyerüket, ruhájukat, nyaralásukat...

 ... de hogy a híresség tovább fokozódjon, nemrég a tv-ben is szerepelt a leányzó... a múzeumok éjszakáján... lencsevégre kapták és pár félénk mondatot is sikerült kicsalogatni belőle... (meg kell mondanom ügyes kis vágójuk lehetett, Panni minden kérdésre először visszakérdett, "Tessék?-elt, ami nem is csoda, akkora nagy hangzavar volt... apjukkal meg csak mosolyogtunk és megállapítottuk, hogy azért legalább nem "Miiiiiiiii???"-zgetett vagy "Mi vaaaan?-ozott vagy "heee?-zett és ha nagyon is meg volt szeppenve, azért kis illemtudó)...

csak mert ez is hozzánk tartozik:

     kb. a 3 percben Pannuskám beszél, de itt-ott az egész család feltűnik...