a prok... a rajzolásról...

 Ismét a rajzolásról... szerencsére idő van elmélkedni... együtt teszem a nyolcadikos vizsgázókkal, akikre felügyelünk, merthogy minden más tevékenység tilos a felvigyázáson kívül... de szerencsére a gondolkodásnak a távolba révedő tekinteten kívül nincs kézzelfogható jele... azt pedig fogja fülön, akinek van hozzá tehetsége...
Szóval, ezekben a csendes órákban, tollaktól sercegő padok társaságában kérdések merülnek fel és válaszok születnek... amit aztán könyvek lapjain kell ellenőrizni, kutakodni és megnyugodni... továbbgondolni és továbbvinni a hogyanokat és miérteket (juj, ez mindig olyan izgalmas)...

Mert vannak pro-k és vannak kontrák a rajzolás tanítása mellett és ellen. Számbavettem őket...Most a prokat és remélem hamarosan a kontrákat is...

Ha feltesszük a nagy kérdést, mi a rajzolás, adódik is a válasz: a képzeti képek megjelenítése a papíron. Ahhoz, hogy legyen amit papírra vetni, előszőr szükségünk van egy belső képre a lerajzolni kívánt tárgyról... -ez természetesen lehet külső tárgy is (amikor kiteszünk egy almát pl. a gyerek elé), de kétségkívül a legtöbb esetben a belső képekkel dolgoznak a gyerekek (ritkán láthatunk csendéleti kompozíció mellett rajzoló gyereket)...- Magától adódik a feltételezés, hogy ha pontos belső képekkel rendelkezünk, akkor pontosabbak lehetnek a rajzaink is... És ha fordítva tesszük fel a kérdést, vajon a legtöbb felnőtt miért nem tud jól rajzolni, elég ijesztő a válasz: mert nincsenek jól meghatározott, jól körülírt belső képei az élet tárgyairól, jelenségeiről... ezért gyorsan hozzáteszem:  ahhoz hogy rajzaink minél potosabban tükrözzék a valóságot bizonyos kézügyességre is szükség van, a képzeti képek leképezéséhez...

 De nézzük most a képzeti képeket. Ezek a tárgyak, jelenségek lényeges tulajdonságainak a belső képei (jobb esetben), amire a megfigyelőképességünk segítségével teszünk szert. Megfigyeljük, hogy melyek a tárgy változatlan, ismétlődő és nélkülözhetetlen jellemzői és elraktározzuk őket a későbbi felhasználás érdekében. Első képeink a tárgyakról elmosódottak, esetlenek, de ha megfigyeljük őket, alakítjuk a további tapasztalatok függvényében, a valóság hű képei lehetnek...

Azt hiszem mindannyiunknak ismerős a helyzet, amikor a gyerek rajzol egy emlőst pl., négy lábbal és farkokkal, de erről az emlősről mi nem tudjuk eldönteni, hogy pontosan melyiket is rajzolta, tőle kell megkérdeznünk... Ez a gyerek tudja az emlősők lényeges jellemzőit (négy láb, farok), van is róla egy belső képe, de az emlős-kategórián belüli megkülönböztető jegyek még nem tiszták... ahhoz meg kellene figyelje azokat (milyen az orra, füle, farka alakja, formája)... ami ezen a szinten még nem történt meg...

 adódik a feltevés, hogy minél többször figyelte meg a gyerek, hogy milyenek a tárgyak a valóságban, annál pontosabban le is tudja rajzolni őket... és ennek fényében ha felteszem a kérdést, hogy kell-e tanítani a gyerekeket rajzolni?, a válasz: igen, érdemes lenne vele foglalkozni...a figyelmüket kéne irányítani, hogy megtalálják a lényeges jellemzőket, majd a fontos tulajdonságok melletti formai gazdagságot és változatosságot

 mert: - fejleszti a megfigyelőképességet
          - biztosítja a minél valósághűbb belső képek kialakítását, ami a tárgyi alapját képezi a gondolkodásnak
          - edzi a gondolkodási folyamatokat (mint analízis, szintézis, egységekre bontás és összefoglalás, kategorizálás stb...)

 A másik lényeges összetevője a rajzolásnak a kézügyesség. Nem elég pontos képekkel rendelkezni a lerajzolandó tárgyról, a vonalakat mégis a kezünkkel húzzuk a papírra és nem mindegy ennek az edzettsége... szándékosan írtam, edzettsége... mert a kézügyesség gyakorlás révén fejlődik... és minél többször vesszük a kezünkbe ceruzát, annál könnyebben kerülnek a papírra a fejünkben húzott vonalak...

 de szerencsére a gyerekek kísérletező szelleműek és a legtöbb gyerek imád rajzolni... kezdetben legalábbis... aztán a mi reakcióinktól függően, a lelkesedés alábbhagy vagy megerősődik... mert a gyerekek márcsak ilyenek, külső irányítás alatt működnek, de a belső kontroll egyre nagyobb teret kap... és ha a dícséret fenntartja a rajzolási folyamatokat, a kritikai érzék kialakulásakor van mit értékelni... mert a gyerek addig szeret rajzolni... és ha ez idő alatt irányítgatjuk a rajzolási teljesítményét, akkor továbbfolytatja a rajzolást, mert saját magának is tetszik, amit csinál...

 Mindezek után, azt hiszem már nem is kérdés, hogy hogyan taníthatjuk, irányítgathatjuk gyerekünk rajzolási készségeit: megfigyeljük a természetben, a valóságban a tárgyakat... beszélünk róluk... megállapítjuk a lényeges, nélkülözhetetlen tulajdonságokat... mert a rajzolás nem egy önálló tevékenység... együtt működik a gondolkodással, rendkívüli mértékben fejleszti azt és felgyorsítja a tanulási folyamatokat... érdemes hát időt szánni rá...

bársonyon futnak perceim...

 zakatolt, elszakította, újrafűzte, türelmesen nekiveselkedett, előre-hátra hajtotta, elszakította, újrafűzte, beakasztotta, szétszedette, megnézte kívülről-belölről, újrafűzte... mérgelődött, otthagyta, megnyugodott, újranekiült, elszakította, ismét újrafűzte... de sok-sok kínlódás után végre többé-kevésbé egyenes vonalakban sorakoztak a cérnavonalak...

júniusban is játszóház...

 Szombaton megtartottuk a tanévzáró játszóházat... kicsit rendhagyó módon, kicsit összefoglalva az eddigi játszóházakat... kihasználva a napos időt, hogy együtt töltsük a szabadban, a fák árnyékában, kellemesen és hasznosan a szombat délelőttöt... a jókedvünk most is társunk volt egész nap... énekeltünk, vetélekedtünk és közben rekedtre szurkoltuk magunkat... érdekes hangszerekről hallottunk és ügyességi játékokban mértük össze erőnket... zászlót készítettünk, konzervdobozt gurítottunk, kötelet húztunk, babzsákot kerestünk, katronon jártunk, célba dobtunk és Hamupipőke módjára szemezgettük külön kupacba a terméseket... ismét kalácsot majszoltunk, majd festett makarónit fűztünk és brüngettyűt készítettünk...

 

 Az én gyerekkorom egyik kedves játéka is a brügettyű volt, bár akkor még nem tudtam nevén nezeni a könnyed szerkezetet...  olyan jó volt ismét felfedezni... bevallom a napokban nagyon sokszor tekertem fel és húztam, csak húztam a fonalat, hogy brüngjön...

ABC-ünnep

 ...  mert aki már birtokba vette a betűket, annak méltóképpen meg is kell ünnepelnie e nagy teljesítményt, aztán meg jöhet az i, ió, ció, áció, káció, akáció, vakáció...

 

Csukás István: Tanévzáró

Félre irka, sutba táska,
vidám szemünk ne is lássa,
vigyük gyorsan a padlásra,
őszig legyen ott lakása.

Elő sárkány, elő labda
szállj az égnél magasabbra.
Gyere, állj be a csapatba,
estig ne is hagyjuk abba.

Vár a víz és vár a partja,
vár a nyári rét, a tarka,
szívünk dobog, bőrünk barna,
ki erre fut, ki meg arra.

Félre irka, sutba táska,
vidám szemünk ne is lássa,
vigyük gyorsan a padlásra,
őszig legyen ott lakása.




 Külön örömömre szolgált, hogy a verset a tanítónéni mondta el a gyerekeknek... persze zárójelben hozzátette, hogy ne a padlásra vigyük, hagyjuk a játékok között az iskolástáskát, hogyha netalántán belebotlunk és épp jobb ötletünk nincs, akkor szívesen lapozgassunk megtelt füzeteinket, könyveinket... hol van ez az "irjál tíz oldal matek feladatot", "olvass ki hat könyvet" és hasonlóktól?... (ami azért nem jelenti azt, hogy nem írunk tíz oldal matek feladatot, vagy nem olvasunk ki hat könyvet... de azért sokkal jobban esik, ha ezt nem parancsszóra vagy kötelességből tesszük... nem?) 

  és az is külön örömömre szolgál, hogy mosmár Matyival együtt olvashatunk, sőt, akár ő is olvashat nekem mesét... majd kifekszem a Napra, süttetem a Hasam és elégedetten hallgatom, hogy a fiam mesét olvas, NEKEM... és én nem igérem, hogy nem alszom bele a sorokba...

 és a végére hadd jöjjön egy hipp-hipp-hurrá... itt a vakáció!!!! jujuj, itt a vakációóóóóó

egy percben: a rajzolásról (2)

 bevallom, én sem mindig tudtam rajzolni (no jó, most sem tudok)... nem is szerettem (de már igen). Ugyanúgy nőttem fel, mint millióóegy gyerek. Ceruzák és papírok közt, de senki nem mondta meg nekem, hogy mit is kezdjek velük. Volt egy régi magyar mondókás-verses könyvünk, nagyon szépen illusztrálva, annak a figuráit szerettem rajolgatni. Ismételten és sokadjára ugyanazt a napocskát, virágot...

 Aztán történt egyszer, hogy elegem lett ebből a nem-tudásból... hozta az élet, hogy bekerültem a nagyothallók intézetébe. Első fizetős munkám, nagy álmokkal... már az új metodológiával, ami kimondta, hogy a siketek tanárai ne tudjanak jelnyelven beszélni, értessék meg magukat diák-tanár, kevésbé kézzel-lábbal, többnyire hanggal, kicsit leképezve a mindennapi nehézségeket, amivel a siket szembetalálja magát... nem is vitakozom az elméletnek a hiábavalóságával... lényeg mi lényeg, egyetlen kommunikációs eszközünk nem volt, amivel egymást megérhettük volna... de mondom, első munkám, nagy álmokkal... így nem maradt folytatás nélkül a dolog... már az első napokban meglepve tapasztaltam, hogy ezek a gyerekek nem ismerik a meséket... Gondoltam elviszem az ő világukba is a mesét és mesélek nekük arról, ami szép és való... Volt az osztályban egy nagyothalló kisfiú, aki hallókészülékkel eléggé jól elboldogult... kiállítottam magam mellé, hogy tolmácsolja a többieknek, amit mondok... és el is kezdtem:
- Hófehérke és a hét törpe...
- Hófehérke és a hét körte- viszhangozta Jóska mellettem
- Ó, nem, nem-nem... Hófehérke és a hét törpe...
- Hófehérke és a hét körbe-körbe- hallottam és néztem, ahogy a legény óriási íveket rajzol a levegőbe...

   no, ekkor vettem elöször krétát a kezembe, hogy teletöltsem a táblát törpékkel, vadásszal, boszorkánnyal... és meglepve tapasztaltam, hogy bár nagyok a szándékaim, nem tudom lerajzolni, amit akarok... érthetőnek érthető volt, de tetszetősnek távolról sem...

 És ezt a döbbenetet tapasztalom, ha megkérem a fiatalokat vagy a felnőtteket, hogy rajzoljanak... rajzolják le a világukat pl., hogy tudjuk mi a fontos és mi nem az... Az első "én nem tudok rajzolni" felkiálltás után, ha neki is állnak, csupa kritika a folytatás... Hogy miért?... talán mert nincsenek belső képeink a tárgyakról; mert a kezünk nem húzza rutinosan a vonalakat (mert a rutin gyakorlást igényelne, ami a legtöbb esetben nincs); mert még nem figyeltük meg a tárgyak apró részleteit, hogy tudjuk is, mit is kell rajzolnunk; mert ha gondolkodunk is, sablonokban tesszük azt és a megkülönböztető jegyek felett elsíklunk... mert a kritikai érzékünk jóval túlnőtt a rajzolási készségeink felett és nem is hagyja, hogy élvezzük, azt a keveset, amit a papíron megjelenítünk...

 de mindemellett, vannak emberek akik kifejezetten szeretnek rajzolni... felnőttek, kiknek örömet okoznak a vonalak és gyerekek, akik önfeledten tudnak papír fölé hajolni... sőt, merem állítani a gyerekek többsége szeret firkálni... és itt a nagy kérdés, mi az ami megkülönbözteti őket? miért lesz egy önfeledten rajzoló, a rajzolást, színezést imádó gyerekből egy nyafogó, kritikus felnőtt? és rajzoló élettörténetükben mi különbözteti meg a rajzolni szerető felnőttet a nyafogó felnőttől? mi történt az ő életében, ami nem történt meg a másikéban? huha, megint nagy kérdések, megválaszolásra várók...

Egy percben: a rajzolásról...

A pszichológia azt tanítja, hogy a gyerekek kreatívitását gyökereiből vágjuk el, ha netalántán arra vetemedünk, hogy rajzolni tanítjuk őt- legalábbis az egyetemen nekünk ezt tanították. A gyerek igenis nem kell azt tudja, hogy bennt kell maradnia a vonalakon, mint ahogy azt sem, hogy milyen színű a fa, a virág vagy az ég... ha ő pirosnak látja az eget, akkor rajzolja is pirosra... merthogy néha az is, ez vitán felül áll... vagy ha nem lát egységes színűnek egy felületet, akkor igenis fesse foltosan színesre; olyan árnyalatokat kombináljon, amilyeneket ő akar... A mi feladatunk csak az, hogy biztosítsunk az eszközöket, a többit elrendezi a bennük rejlő felfedező- és alkotó-ösztön…

 Annak idején, amikor láttuk Mátyásunk tehetségét és érdeklődését a rajz iránt, komolyan elgondolkodtam azon, hogy emeljük ezt a szintet magasabbra... tanítsuk értő szemek és kezek alatt... meg is kérdeztem egy művészbarátunkat, nem-e járhatna hozzá kotnyeleskedni a fiam... nem egészen arra gondoltam, hogy üljenek le ceruzával, vonalzóval és ejtsenek szót az axonometrikus perspektívikus ábrázolásmódokról, hanem, hogy amikor ő a műtermében nyakig festékes, engedje fiamat leskelődni, festeni, úgy a saját kedvére... Az ő válasza is elutasító volt. A gyerekek 10 éves korukig rajzoljanak önszántukból, minél többet és úgy ahogy ők akarnak... csak az alkotás vagy az „én csinálom öröméért”... nincs semmi technikai útmutatás, semmi irányítgatás... nekük is ezt tanították, ő is ennek a híve...

 Ismét mondhatom: elmélet rendben. Lássuk a gyakorlatot.

 Én nem tanítottam a gyerekeim rajzolni… nem azért mert lusta voltam vagy nem értem rá. Egyszerűen, mert azt hittem, hogy ez a helyes. Adtam az eszközöket és vártam, hogy maguktól mit kezdenek vele… És figyeltem, hogy hogyan alakulnak a dolgok… És a dolgok alakultak… De nem a várakozásaim szerint… és be kellett látnom, hogy mint minden ami emberi, tanulás révén tanulható… így a rajzolás is... ez sem kivétel

 Vártam a beharangozott kreatív ugrást, de be kell látnom, hogy nem következett be. A gyerekek rajzkészsége fejlődik, de az ütem lassú, esetlen és véletlenszerű. És lehet, hogy idővel belátnak dolgokat, de nem kéne ennyivel beérnünk... Tapasztalatból jöttem erre rá. Sajnos, én is így: lassan, esetlenül és véletlenszerűen... Mostanában nagyon foglalkoztat ez a rajzolás-dolog és nyított szemmel figyeltem a körülöttem zajló rajzoló eseményeket... rájöttem egy pár dologra, ami írva érik elméletté... szóval, leírom őket... egy percben, mert így kezelhetőnek is tűnik a 24 órában... ugyhogy lesz még egy pár egy-perces...

empátiával

 A múlt szerdán Pannival befeküdtünk a kórházba. Kis sírdogálást követően, Panni megnyugodott. Nincs semmi vész, pár nap kényszerpihenő az ágyban, pár injekció és túl is vagyunk a dolgon... az első nap nem is történt semmi rendkívüli... ettünk, ittunk, kártyáztunk, rajzoltunk, játszódtunk, talán olyan intenzíven és annyit, mint még soha... A második nap viszont eltört a mécses... Panni vigasztalhatatlanul sírt egész délután... hogy neki nagyon hiányzanak a fiúk, menjünk haza... Járványkórházba nem hozhattunk a legényeket, maradt a végeláthatatlan vigasztalás... Sok zsepi kidobása után, jópár mese és gyerekkori történet elhangzása után, Panni arcán végre megjelent a mosoly...
 Este a fiúkkal beszélt a telefonon.
 Matyi: - Hogy vagy Panni?
  Panni: - Jól!- és már tényleg őszintén mondhatta így.
 Matyi: - Tudom, hogy nem vagy jól...
 Hát, csoda, ha eltört nálam is a mécses...